Bejelentés



Lena Belicosa honlapja
Semmi sem történik véletlenül!

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








EGYÉB SZÖSSZENETEK, GONDOLATOK

Ide pályázatokra és játékos felhívásokra írt történetek és egyéb gondolatok kerülnek.



A bátorság nem mindig elég

(Valós történet)

„Bátorság és gyakran lélekjelenlét kell ahhoz, hogy bízzunk az ösztöneinkben, és azok szerint cselekedjünk, elsősorban akkor, ha az értelem másik megoldást vár, vagy attól félünk, hogy csalódást okozunk másoknak a cselekedetünkkel.” - Kurt Tepperwein

 

Pintér Mária 1878-ban született, és 12 éves volt, amikor árván maradt három kisebb testvérével. Ő nevelte fel őket, s mikor férjhez ment is segítette őket. Egyik húga 18 éves korában meghalt, Ágoston öccse pedig 1905-ben Argentínába vándorolt. Régen nem volt ez ritka, hogy a legidősebb gyerek töltötte be a szülő posztját egy paraszti családban. Máriának két gyereke született, Örzsi és Sára, és tartotta a kapcsolatot távolba szakadt öccsével is.

Ágoston több falubelivel vándorolt ki a távoli amerikai földrészre, ahová már korábban is mentek magyarok. A szegény parasztgyerek, 25 éves fejjel nem tudta még, hogy mihez fog majd kezdeni, de azt tudta, hogy nagyobb esélye lesz, mintha a nagy tűz után egyre csökkenő létszámú településen marad.

Néhány hónap után már fel is találta magát, nővére bátyja megtanította vadászni, és ennek birtokában egy ottani földbirtokos szolgálatába állt. Évek teltek el, és híres vadász vált belőle, s hamarosan saját birtoka lett. Úgy érezte, hogy most már ideje megnősülnie is. Az egyik bálon megismerte Fejes Borbálát, akivel hamarosan egybe is keltek.

Szépen éldegéltek, de Ágoston nem volt felelőtlenül boldog, s gyermekük sem született. Az egyik cselédje is falujabéli volt, akinek azzal segített, hogy munkát adott neki. Márton örült a munkának, és jól is végezte a dolgát, de egyre gyakrabban akadt meg a szeme a ház asszonyán.

Amikor Ágoston egyszer egy több napos vadászatra ment, a cseléd és Borbála egymásra találtak. Hónapokig tartott a mámor közöttük és egyre gyakrabban beszélgettek arról is, hogy meg kellene szökniük, mert Ágostontól nem tudnak úgy élni, ahogyan szeretnének.

Egyik este, mikor Márton kis lakrészében, egymás karjaiban pihegtek egy részegítő szeretkezés után, Borbála egy tervvel állt elő.

– Te Marci, miért kellene nekünk elmenni innen, miért nem öljük meg inkább Ágostont?

– Eredj már, ne bolondozz, hogyan tudnánk megölni, meg különben is jó ember, sosem ártott nekünk.

– Már pedig ez lesz a megoldás. Nem régiben találkoztam egy asszonnyal a patikusnál, s mesélte, hogy ő már hetek óta mérgezi a férjét, aki már egyre betegebb. Nekünk nem is így kellene, hanem egyből olyan adagot, amitől azonnal meghalna, s akkor én örökölnék, te pedig elvennél feleségül, és minden jól alakulna.

– Ezt nem gondolhatod komolyan.

– Dehogynem. Már hetek óta ezen jár az eszem, és a múlt héten már a mérget is megvettem.

Marci felugrott az ágyról, magára rángatta a nadrágját és rágyújtott egy cigarettára. Olyan ideges lett, hogy nem találta a helyét. A kis szobában fel-alá járkált, erős, szürke füstöt eregetve, de nem talált megnyugvást így sem. Mikor elnyomta a csikket, visszaült kedvese mellé, és a tenyerébe vette a fehér kacsókat.

– Drágám, ez nagyon veszélyes és helytelen is. Velem nagyon jól bánt mindig, egy faluból jöttünk és messziről még rokonok is vagyunk. Ha nem vagy hajlandó velem eljönni, akkor végül is tedd meg, ha úgy gondolod, de én nem veszek benne részt.

– Rendben, vasárnap majd meg is csinálom, akkor úgy is többet eszik, mint szokott.

Vasárnap korán reggel Borbála a konyhában tevékenykedett, amikor Marci benézett az ablakon. Az asszony kinyitotta és beszédbe elegyedtek.

– Megcsinálod akkor? – kérdezte Marci.

– Igen. A levesbe és a pörköltbe is teszek majd, az biztosan elég lesz.

– Légy óvatos, én most elmegyek egy kicsit, majd csak este jövök haza.

– Jól van. Minden rendben lesz, de estére legyél itthon, hogy el tudj menni orvosért majd.

Ezután Borbála becsukta az ablakot, és nekilátott a vasárnapi ebédnek. Nem vette észre, hogy Ágoston a konyhaajtó mögött van és hallja a beszélgetésüket.

A férfi mikor megértette, hogy a felesége valószínűleg meg akarja mérgezni, nagyon elkeseredett. Észrevette már egy ideje, hogy a neje és a cselédje összeszűrték a levet, de hogy képesek erre is, azt nem gondolta volna.

Délben Borbála már kiszedte a levest Ágostonnak, amikor a férfi azt mondta neki, hogy szeretné, ha ő enné meg a levesét, mert nem éhes. Az asszony húzódozott, Ágoston azonban felállt, és az asszony elé tette a tányér levest és addig nem mozdult mellőle, ameddig az mind meg nem ette. Ugyan így tett a pörkölttel is, és a felesége azt is mind megette. Mikor befejezte az evést, Ágoston nem szólt egy szót sem, csak nézte azt a nőt, akit feleségül vett. Borbála felszegte az állát és büszkén nézett férje szemébe, tudta, hogy meg fog halni, de nem akarta megadni az örömöt a férjének, hogy sír, vagy sopánkodik. Amikor már hörögve, gyomrát fogva görnyedt a padlón, kereste könnyekben úszó tekintettel férje szemét, de most sem jött ki hang a torkán, mely megbocsátást kért volna. Amikor elszállt belőle a lélek, Ágoston lefogta a két szemét, majd kiöntött mindent ételt, nehogy másnak is baja legyen. Elmosogatott, rendet rakott, Borbálát pedig felfektette az ágyra. Ezután lóra ült és elment az orvoshoz. Mikor visszatértek, Borbála már kékesfehér volt, és felszegett állal feküdt halotti ágyán. Az orvos megállapította a halál beálltát, s azt mondta, hogy a szíve vihette el, mert azzal már volt neki baja máskor is. Amikor az orvos elment, útközben találkozott Marcival, aki épp hazafelé jött, s tőle tudta meg, hogy Borbála meghalt. Űzött vadként csapkodta a lovat, hogy mielőbb a birtokra érjen, nem akarta elhinni, hogy a szeretett nő a halott és nem a ház ura. Amikor az udvarra ért, kikötötte a lovat és már rohant is a házba.

Ágoston a szobaajtónál állt és rávárt.

– Már vártalak Marci. Borbála meghalt. Tudom, hogy tudtad, hogy meg akart engem mérgezni. Nos, hát én rájöttem, s megetettem vele az ételt, s így ő halt meg. Tudtam a viszonyotokról is, és nagyon fáj, hogy ti ketten, akiket szerettem, összeszövetkeztetek a hátam mögött. Az orvossal elrendeztem a dolgot, s ha most azonnal elhagyod a birtokot és a környékről is elmégy, akkor megígérem, hogy az igazság nem fog kiderülni. Ha viszont valaha még hallok rólad, akkor mindent el fogok követni, hogy börtönbe kerülj.

Marci összeszedte a holmiját és elhagyta Argentínát is, Ágoston sose hallott róla többé.

A ház üres volt, Ágoston nem találta a helyét, ha csak tehette, idejét a környékbeli erdőkben töltötte. Nem nősült meg újra, Magyarországon maradt rokonait támogatta, főleg Máriát. Sára esküvője még az ő támogatásával valósult meg.

Ahogy teltek az évek, a szomorúság, ami élete kísérőjévé szegődött fizikai bajt is hozott magával, s korán feladta a harcot rákkal. Még ötven éves sem volt, amikor fejbe lőtte magát és meghalt.

Amikor a halálhíre elért Magyarországra Marci és Ágoston családtagjaihoz, utána még nemzedékeken keresztül mesélték a történetet, és haragudtak egymásra.

 

A XX. század elején nagy bátorság volt sok fiataltól, amikor elhagyták szülőhazájukat, mentek a bizonytalanba, remélve, hogy majd jobb életük lesz. Nagyon sok magyarnak sikerült is boldogabb, tehetősebb életet megvalósítania, azonban voltak olyan sorsok is, mint Ágostoné, aki önkezével vetett véget életének, hogy megszabaduljon a szenvedéstől.

A XXI. század elején ismét sok magyar elhagyta és készül elhagyni hazáját. Bátorságra most is nagy szükség van, de a saját példámból tudom, hogy nem mindig elég a bátorság. Négy év után visszajöttem, mert a választott országban a helyzet még a magyarországinál is rosszabb lett, és ötven felett mégis itt kell újrakezdenem az életemet. Ágoston az én dédnagymamám öccse volt, aki meghalt, mielőtt én megszülettem volna.



Női vérvonal

(Valós történet)

„Sorsát csak az vetheti le, aki azt teljes egészében magára veszi. Alázat. Áldozat. Szolgálat. Türelem.” (Hamvas Béla)

Örzsinek két lánya (Izolda és Martina) született az 1930-as években, de nem szerette őket egyformán. Amikor felcseperedtek, s kisebbik lányának megszületett a fia, akkor pedig madarat lehetett vele fogatni, hiszen a falusi közösségben a fiú volt az igazi gyerek. A lány gyermeket nem tartották sokra. A nővérének, Sárának is született ugyan két gyereke, de kicsi korukban meghaltak, és az asszony azt tűzte ki célul, hogy majd a testvére gyerekein bábáskodik.
Izolda fia hamar árván maradt, apja a háborúban veszett oda. Ezért a család az árvát és édesanyját támogatta mindenben. Izolda nővérét, Martinát pedig mindenki ugráltatta és 15 éves korában házasságra kényszerítették és élete során mindig kihasználták. Mikor az ő fia, Imre, is megszületett, Örzsi és Sára azt mondta, hogy neki már nem kellett volna gyerek sem, elég lett volna Mátyás is, Izolda fia. A két fiú között mindössze négy hónap volt, s együtt nőttek fel. Hat év múlva megszületett Martina második gyermeke, Mariann is, aki azonban már lány lett. Sára dúlt-fúlt, és hónapokig szóba sem állt Martinával és a gyereket sem nézte meg.

Teltek az évek, és a kis zsákfaluban cseperedtek a gyerekek. Martina egyszer Sára nénjénél járt, akivel együtt lakott a nagymamája, Mária is. Az idős asszony sokat imádkozott, ismerte a bibliát, és tudott olvasni, ami nem mondható el a lányáról, Sáráról. Martina sokat kérdezgette az imádságokról, a hitről.

– Miért, kiért imádkozik legtöbbet mama? – kérdezte egyszer Martina.

– Azért, hogy a gyerekeid meghaljanak. – válaszolta az idős asszony, akinek már nem mindig volt világos minden gondolata.

Martina meglepődött, először fel sem fogta, amit hallott, majd haragra lobbant, és dühösen kérdezte, hogy vajon komolyan gondolja-e.

– Komolyan hát. A te gyerekeidnek meg kell halnia. Sára azt mondta, hogy ezért kell imádkoznom.

– S maga valóban meg is tette?

– Persze, hiszen kényszerített. – pityeredett el Mária.

Martina odament Sára nénjéhez és rákérdezett, hogy valóban így volt-e. Sára a szemébe mondta, hogy igaz, valóban arra kényszerítette az anyját, hogy azért imádkozzon, hogy Martina gyermekei haljanak meg.

Szegény, paraszti sorba születni, a családnak kiszolgáltatva lenni, két gyerekkel is kapálni, járni az anyjának, nagynénjének, s mert tanulni sem engedték, arra kényszerítették Martinát, hogy változtasson a sorsán, amit meg is tett. Gyárba ment munkásnőnek, s nem mindig mondott már igent Sára parancsszavára.

Ő már nem kényszerítette a lányát mindazokra, amikre őt kötelezték gyerek korában, de az is igaz, hogy a gyári munka mellett nem jutott ideje a lánya nevelésére, aki úgy érezte, hogy nemcsak az idősek nem szeretik, hanem az anyja szemében is csak másodhegedűs, hiszen csak egy jelentéktelen lány.

Meghallgattatott Sára és Mária imája, mert Martina fia 19 éves korában meghalt egy motorbalesetben. Az asszony összeomlott, s egyik elkeseredett pillanatában azt mondta a 13 éves lányának, hogy bárcsak ő halt volna meg.

Harminc évvel később meghalt Izolda fia is 49 éves korában, s a nem kívánt gyermek, Mariann maradt életben egyedül.

Mária is különbséget tett a gyerekei között, Sárát szerette jobban, akivel együtt lakott, és Örzsit kevésbé. Örzsi is különbséget tett, aki hallgatott mindenben Sárára, és ő meg Izoldát tartotta lányának, Martinát már nem annyira. S Martina is követte ezt, hiszen ő meg a fiát szerette jobban. A 20. század elejétől a nők nem tanultak a felmenőik sorsából, mindannyian követték azt a mintát, amit láttak. Vajon Mariann, Martina lánya is beleesik ebbe a hibába?

Ő már gyerekfejjel eltökélte, ha neki gyerekei lesznek, nem tesz közöttük különbséget, s mikor két gyereke született, ilyen szellemben is nevelte fel őket. Kitört a parasztasszonyok sanyarú sorsából, a családból elsőgenerációs értelmiségi lett, igaz, ezt már csak negyvenéves kora után érte el az ezredforduló után.

Sára az ő életébe is folyton bele akart szólni, azonban szavai Mariannra már nem voltak hatással, és nem engedett a kioktatásnak, zsarolásnak sem. Sára nem imádkozott, mint az anyja, mégis gyakorolhatott valami önismeretet, mert rá kellett jönnie, hogy nincsenek gyerekei, nincsenek barátai, és még a testvérével sem jó a viszonya, öregkorára nem lesz senkije. Így Mariann gyerekeire vigyázott, és akkor is ment hozzájuk, ha nem volt rá szükség. Mariann hagyta, hogy minden reggel megjelenjen náluk, s bár sokszor haragudott, nem mutatta, tudat alatt segítette Sárát, hogy minden rosszat, amit életében elkövetett, valahogyan ledolgozza, és érezze, hogy tartozik valahová.

A vérvonal anyai ágon, a nőknél erős, azonban mégis változott az eltelt évszázad alatt. Mariann lánya is anyuka ma már, s az eltávozott családtagok lehet, hogy újra leszülettek azóta, hogy újabb feladatot oldjanak meg, fejlődjenek, és segítsék családjuk tagjait is.

Ima, vagy átok? Hasonló sorsok egy családon belül. A vérvonal kötelez-e, hogy az emberek folyton különbséget tegyenek a gyerekeik között? Mi az, amit meg kell tanulni egy emberöltő alatt? Mennyiben határoz meg egy embert a környezet, ahová születik? Eleget tesz-e élete során, hogy fordítson az életén, és megtanulja azt, amiért odaszületett?

Életünk során mindig kerülünk olyan helyzetbe, ami segít megtanulni az alázatot, az áldozathozatalt, szolgálatvállalást és a türelem megtanulását. Vannak, akiknek nem elég erre egy emberi élet, ezért a következő életüket a jelen életük tettei szerint kezdik majd.

Az élet egy körforgás, amely nem ér véget egy földi élet alatt, hiszen a lélek halhatatlan. A családtagok segítik az emberek fejlődését, akár jónak, akár rossznak is érezzük azt.



Palócnak születni a Mátraalján

(Mai gondolatok és idézetek a Menni vagy maradni? c. könyvemből)

2013. április 18.

Az utas, ha Gyöngyösről a Kékestetőn, a Mátra hegycsúcsán át Parádra megy, még tökéletesen érti a köznép nyelvét, de Parádon túl Sirok, Recsk, Derecske, Pétervásár, Szent-Domonkos, Szent-Erzsébet, Szent-Mária, Lelesz, Bodony, Erdőkövesd stb. helységekben csodálkozva tapasztalja, hogy magyarok közt van ugyan, de míg hozzá  nem szokik, a tizedik szót sem érti. E nép a palócz nép.” - Medve Imre 1858. Mátraalji képek. Heves megyei népviselet. Vasárnapi újság 29. szám.

Bodony egy csendes kis zsákfalu a Mátraalján, a Mátra vidéken. Régebben még nem Gyöngyös környékét nevezték Mátravidéknek, hanem a Mátra északi részén fekvő falvakat. A középkor kezdetén Bodony és majdnem az egész Mátraalja az Aba nemzetség tulajdonát képezte, a XVI. század elején pedig már a Debrői uradalom kötelékébe tartozott.

Gyermekkoromban intenzíven beszéltem még a palóc nyelvjárást, ami akkoriban negatív megkülönböztetés tárgya lett, sokan csúfoltak miatta, főleg a parádi iskolában, amikor ötödikes koromban odakerültem, majd pedig az egri középiskolában. Volt idő, hogy szégyelltem azt, hogy palócnak születtem. Később azonban, amikor az életem irányt vett a hagyományőrzés, népművelés, őstörténet kutatás felé, újra előtérbe került a palóc származásom és a palóc népcsoport.

„Itt születtem, szülőföldemen, 1960-ban, az utolsók között, akiket még bábaasszony segített a világra. Valószínűleg ez is meghatározó volt életem során, hogy itt maradtam, ebben a hangulatos kis faluban, Bodonyban.

Egy darabka a Palócföldből, egyszerű, szorgalmas emberek hazája. Gyerekkorom óta szerettem a kanyargós kis utcákat, a kisebb emelkedőket, a környező hegyeket, az erdőt, a tiszta levegőt, a csendet, a békét, a kedves embereket. Évtizedek óta járok ezeken nap, mint nap, s nem lett unalmas az utcakép. Még ma is találok olykor valamit, ami örömet okoz. Bár az összkép néha már elkeserít, mert nem olyan gondozottak a porták, mint régen, s a civilizáció hatására egyre több helyen található meg a manapság csak „szemétnek" nevezett hulladék.

Mindig büszke voltam arra, hogy bodonyi vagyok, s hogy a Mátraalján élek. S így van ezzel mindenki, aki itt született, itt él, itt élt, innen származott el, elment és visszahúzta a szíve, vagy pedig nemrégiben költözött ide.

Emlékszem, mindig komoly ellentét feszült a két szomszédos település - Bodony és Parád - lakói között. Akkor éreztem először, amikor a 4. osztály elvégzése után bekerültem Parádra, mert a felső tagozat ott volt. Mi voltunk a bejárók, akik akkor még külön osztályt is képeztünk a Parádsasvárról és Parádóhutából szintén bejáró gyerekekkel. Valamiért mindig lenézték a bodonyiakat. Nap mint nap gúnyoltak bennünket. De mi tanultunk, tettük a dolgunkat, s nem maradtunk alul egy feladatnál sem. Bár szegényebb sorból kerültünk oda, mint a parádiak, s ilyen voltam én is, de igyekeztünk helytállni minden téren. Ez sikerült is, hiszen mind a mai napig többen tanultak, tanulnak tovább ebből a faluból létszámarányosan, mint a környező településekről. Ez a bodonyiak iránti ellenszenv igaz, csökkent, de még mindig érezhető. 1987-től dolgozom Parádon, sokszor éreztem ezt a saját bőrömön. Éveket kellett keményen dolgozni azért, hogy elfogadjanak. A mai napig nem sikerült rájönnöm, mi lehetett az idegengyűlölet oka. A szülők belenevelték a gyerekeikbe, s ezt vitték tovább generációról generációra. Akik még élnek, valószínűleg nem is tudják már az okát, csak otthon azt hallották, hogy a bodonyiak így meg úgy.

Az ország minden pontján élnek bodonyiak, még hazánkon kívül is. Az 1904-es tűz után sokan vándoroltak ki Amerikába, s több más országba. 1945 után pedig 161 család települt át a Fejér megyei Besnyőre, arra a vidékre, ahol ez a nép évtizedeken át summásként élt és dolgozott. Ott földet kaptak, s a semmiből kellett otthont teremteniük.”[1]

A kilencvenes évek elejétől már nem szégyelltem, hogy palóc vagyok, s büszkén vállaltam, hogy egy-két betűt most is palócosan ejtek. Erős késztetést éreztem, hogy az egykor palóc központként ismert Bodony település hírnevét ismét megismertessem a világgal, és az ott élők életét is színesítsem, segítsem valahogyan. Az egyik rendezvényem után a Katolikus Rádió készített velem riportot, és mikor hallottam a hangomat a rádióban, akkor figyeltem fel arra, hogy a beszédem még hordoz valamit a palóc kiejtésből.

„Bodonyban a '70-es, '80-as években pezsgő kulturális élet folyt. A művelődési ház betöltötte feladatát. Fénykorát Somfai Tiborné vezetése alatt élte, aki tanárom volt a parádi általános iskolában anno. Keménykezű pedagógus volt, de igazi közösségi ember. 1989 után a kultúrház, vezető nélkül, üresen áll. Jelenleg kulcsos intézményként működik, amikor valamilyen program, rendezvény van, akkor van csak nyitva. Amikor Bodony levált a parádi tanácstól, s önálló önkormányzat lett, 1990-ben a kultúrházat én adtam át leltárilag az akkor még Fáy ÁMK-ként működő munkahelyem nevében. A teljes berendezés megvolt, ami 1996-ra tönkrement, illetve eltűnt. 1996-ban, és 1997-ben saját erőből, a Bodonyért Alapítvány alapítói, kurátorai, a néptáncosok és a polgármesteri hivatal dolgozói takarítottuk ki, hogy rendezvényt tudjunk benne tartani.

Az állapotokat látva erőteljes pályázatírásba kezdtem, néhányat pedig Borsos László polgármester írt meg. Sikerült megvalósítani a gázfűtést, székeket, asztalokat, színpadi függönyöket, hangtechnikát. Az alapítvány SZJA 1%-os bevételei is három évben a kultúrház fejlesztésére lettek felhasználva.

Éveken át harcoltam azért, hogy végre elkészüljön a vizesblokk. Ennek megvalósítása a Bodonyért Alapítvány és az önkormányzat támogatásával és pályázatok megnyerésével történt. Azóta már a belső festés, némi üvegezés is megvalósult. De az önkormányzat nem tudja fenntartani. Tehát nincs állandóan nyitva, s nem tud főállású, de még részfoglalkozású közművelődési szakembert sem megfizetni. Vagyunk azonban néhányan, akik mindezt önzetlenül is felvállaljuk. 1998-tól már nemzetközi jellegű rendezvényt is sikerült lebonyolítani a településen, három éven át három napos rendezvénysorozat valósult meg, melyet főként pályázatokból illetve vállalkozói felajánlásokból sikerült finanszírozni. A néptánccsoportra alapozva a fő program - illeszkedve a környékbeli települések rendezvényeihez, pl. Parádi Palócnapok - a folkról lett. Amit folyamatosan bővítgettünk, hogy mindenki megtalálja a kedvére való szórakozási lehetőségét. 1998-an megfordult piciny falumban egy szicíliai és egy észtországi néptáncegyüttes. Az utóbbit a néptáncosok látták vendégül több napon keresztül. 2000-ben pedig szlovák és francia csapat ropta a központban felállított színpad deszkáin nemzetük táncait, a nézők nagy-nagy örömére. Visszaállítottuk a hagyományos tekeversenyt, focit, gyermekvetélkedőket, kézműves és népművészeti kiállításokat, bemutatókat. Discót, bált, utcabált, táncházat szerveztünk, s már amatőr színjátszó társulat is megfordult itt. S járt már itt Lagzi Lajcsi, Aradszky László vagy a 100 tagú cigányzenekar néhány tagja is. S 2000-ben először pattogtak a fények az égen, amikor augusztus 20-án mi is tűzijátékkal emlékeztünk meg a millenniumról, s a 725 éves fennállásról. Amikor felkonferáltam az utcabál közepette, könny csordult ki a szememből, mert amikor szétnéztem a tömegen, Bodonyban még sosem láttam ennyi embert, biztos, hogy több ezren voltak.

2001-ben főiskolai tanulmányokba kezdtem, s valahonnan el kellett vennem az időt. Nem tudtam a népművelésre annyi időt fordítani, mint korábban, így kisebb rendezvények születtek, s a szervezés nagy részét átadtam a néptáncosoknak. Persze a tanulás mellett az aktivitásomat befolyásolta a meg nem értés, a támogatottság hiánya is. Az alapítványt alapítói gondok miatt nem tudtam közhasznúvá nyilváníttatni, s így meg nem kaptam támogatást. A korábban nagyon jól működő finanszírozási forrás így elapadt. Ezért indítványoztam az önkormányzatnál egy közalapítvány megalakítását, s a néptáncosoknak is jeleztem, hogy alakuljanak egyesületté. Azóta már három civil szervezet működik a településen, s a napokban bábáskodom a negyedik megalakulásánál is.

1994 óta munkálkodom civil szervezetekben. Nehéz körülmények között ezekben láttam a lehetőségeket a kibontakozásra. S most már a kormányzat is látja. 2007-ben próbáltam az Egri Civil Ház segítségével koordinálni a pétervásárai kistérség civil szervezeteit, melynek keretein belül két fórumot is megtartottunk. S alakul a megyei térkép is a működő civilszervezetekről.

Az eltelt évek alatt jó kapcsolatokat építettem ki a környékbeli települések közművelődési aktivistáival, a megyei és a környező városok kulturális szakembereivel, a települési önkormányzatokkal, civil szervezetekkel. Nagy gyakorlatra tettem szert pályázatírásban. A településnek éves szinten átlagosan megírtam a kilencvenes években ötöt-hatot, s abból három-négy nyertes volt. Volt rá példa, hogy a Nemzeti Kulturális Alaphoz hármat is beadtam, az alapítvány, az önkormányzat és a néptáncosok nevében, s a háromból kettő is nyert. Igaz sosem voltak ezek hatalmas összegek, de egy kis település minden forintnak nagyon tudott örülni. A nyertes pályázat további inspirációt jelentett abban, hogy a még hiányzó összeget valahonnan előteremtsem.”[2]

Keményen dolgoztam önkéntesen, hosszú éveken át, s meg kellett tapasztalni, hogy bármennyit dolgozom is, nem csak anyagilag nem lesz megköszönve, de emberileg sem. A zsákfalu jellegéből adódóan Bodony továbbra is zárt maradt, és a patriarkális tradíciók miatt nagyon sokáig nem nézték a nőket sokra, és nem is nagyon fogadták el. Képviselőnek is csak harmadik nekifutásra sikerült bejutnom a képviselő testület tagjai közé egyedül nőként. A másik dolog pedig az, hogy sokáig nem tartottak alkalmasnak a falu vezetésére sem, évekig azt mondták, hogy én csak a „Béres Pesta lánya vagyok.” Paraszti sorba születtem, amit ma sem szégyellek, annál nagyobb öröm saját magamnak, hogy ki tudtam törni az akkori körülmények közül, s ha felnőtt fejjel is, de a családból első generációs értelmiségi lettem.

Mint a legtöbb palóc településen, Bodonyban is megvoltak azok a családok, akikből a falu állott. Meghatározó családnév volt az 1550-es feljegyzések szerint a Farkas, Fejes, Kovács, Fábián, Rudas, Lőrincz. A Béres név 1696-ban szerepel már a település irataiban, 1828-ra pedig a Farkas, Fejes, Kovács családok után a Béres családokból volt a legtöbb, amit a Balogh és a Tóth família követett. A XVII. Század végére tehető egy település rész elnevezése is, amit ma is Béres sornak neveznek, amikor a Béresek megjelentek a faluban.

A harmadik tényező pedig az, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, amit kemény lecke árán megtanultam egy életre. A folytonos bántások, akadályozások, majd pedig a károkozások napról napra érlelték bennem, hogy nem érdemes tovább küzdenem. S eljött az idő, a lehetőség, amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom a falumat.

„Sok mindent tettem, önzetlenül adtam, s sikerült szembenéznem önmagammal, megérteni sok mindent, s elfogadni dolgokat... Elindítottunk egy rendezvényt, Tarnavölgye Szőttes Fesztivál név alatt. Abban gondolkodtunk, hogy mikrotérségi rendezvényként egy olyan programsorozat része lesz, amely illeszkedik a Palóc Út programjaihoz, s a mikrotérség rendezvényeihez. S testvér települési kapcsolatot alakított ki a falu egy szlovákiai településsel Gömör megyében, s a régi erdélyi kapcsolatot is sikerült feleleveníteni, ápolni.

2005-ben diplomát szereztem az egri Eszterházy Károly Főiskola művelődésszervező szakán, idegenforgalom-turisztika szakirányon, s kistérségi összefogás volt a szakdolgozati témám. A Parádi Palócnapokkal kapcsolatos kutatásom összegzését kibővítettem, s egy hét településes, kulturális-idegenforgalmi összefogást álmodtam meg. Ez 2006 januárjában be is indult, megalakult a Palócföldi Hetek, melynek Bodony is tagja. Azóta még két település társult, s most már Palócföldi Kilencek név alatt fut az együttműködés. S megtaláltam azt az embert is, aki ezt jól összefogja és koordinálja.

Prospektust készítettem a falunak, s 2006-ban a hét falu közösen vett részt az Utazás Kiállításon is, 2007-ben pedig már kilenc falu együtt szerepelt a Palóc Út standon belül.

S ismét részt vettem egy civil szervezet létrehozásában. Megalakult a Polgárőrség. Igaz, hogy egyedül vagyok benne nő, ám a fiúk remek közösséget alkotnak. S havi rendszerességgel összejárnak. Szükség volt erre, mind a falubeliek biztonságérzete, mind a bűnüldözés segítése végett. Le is vizsgáztam. Sokat tanultam az éjjeli járőrözés során is, amikor a körzeti rendőrrel, polgárőr társsal jártuk az utcákat. Bár nem ez az életcélom, s ezt sem fogom sokáig végezni, de egy nagyon jól működő közösség jött létre ismét a faluban. Sok pályázatot írtunk, sok támogatót megnyertünk. Már vannak ruháink, lábbelink, számítógépünk, autónk, s most készül egy térfigyelő kamerarendszer.

Kistérségben gondolkodva felkaroltam a kulturális összefogás mellett a civil összefogást is. A Pétervására Kistérség Civil Koordinációs Tanács létrehozása mellett aktívan dolgoztam a megyei civil életben is. A Megyei Civil Tanács tagjaként sok információhoz jutottam, amit igyekeztem a térség településeihez eljuttatni. Pályázatból még képzéseket is megvalósítottam, s több közös pályázat is elkészült Néhány éve egy Regionális Tanácsadó Szolgálat tagjaként is segítek a civil szervezeteknek.

Vajon mennyi társadalmi munkát veszek még magamra? Az elmúlt években az is letisztult bennem, hogy jó, jó, amiket teszek, de saját magam nem jutok általa előbbre. Ezért szép lassan kivonulok a területekről. Még egy kicsit benne vagyok, mert valamiért nem tudok nemet mondani, ám érzem, hogy tetőztek ezek a feladatok, s már nem ezt kell tennem. Már nem ez a feladatom. Talán megtettem, amit tudtam? Igen.

S akkor milyen jövője is lehet a településnek? S nem csak ennek, hanem még soknak az országban?

Pozitív lehetőség, ha valóban fejlődik az idegenforgalom és sikerül elérni, hogy minél többen ide jöjjenek, s ehhez sikerül megteremteni a feltételeket is. Idegenforgalmi szolgáltatások, falukép javítás, humánerőforrás stb. Nagy szükség lenne egy étteremre. Számítások szerint ez még tíz év múlva is veszteséges lenne. Vajon lesz-e valaki, aki fel meri ezt vállalni?

A falu tovább öregszik, egyre csökken az aktív lakosság, a kisebbség száma nő, s néhány éven belül a kisebbség lesz a többség. Munkahelyek nem lévén tovább nő az önkormányzat terhe, s nőni fog a bűnözés is. Ha a kisebbség kerül többségbe, s az ő szavuk dönt majd a falu sorsáról, nehéz előre megmondani, mi várható. Jó velük a kapcsolatom, ám a szocio-kultúrális állapot megváltoztatásáért nem tesz annyit, amennyit tehetne, sem a saját többségük, sem a többségi társadalom.

Lehetséges, hogy betelepítenek ide embereket. Attól függ kiket? A munkalehetőségek ettől nem nőnek. S vajon hogyan tudnak majd egymás mellett élni? Befogadja-e a falu őket? Az idetelepülteket talán még ma sem fogadta be. Azt mondják még húsz év múlva is, hogy ők csak „jöttmentek" itt.

Lehet, hogy létesül munkahely akár a faluban, akár a környéken. Ez talán segítene abban, hogy megálljon az elvándorlás

S hogyan alakul az én életem? Menjek vagy maradjak? Mi szól mellette, s mi szól ellene?

Évről évre küszködök a megélhetésért, mint oly sokan. Ha maradnék, akkor előbb-utóbb nem tudnám fizetni a ház rezsijét, belekerülnék egy olyan spirálba, amit itt nem tudnék megállítani. S valószínűleg nemet sem tudnék mondani, tehát a sok közmunka, „pótcselekvés" továbbra is menne, tenném a dolgomat bármiféle támogatás, köszönet, elismerés nélkül, ami egy idő után megbetegítene. Vannak ötleteim, hogyha maradnék, akkor összefognám az idegen-forgalom szereplőit, s készítenénk valamilyen tervet, programot, ahol az önkormányzattal összefogva beindítanánk valamit. Ám ez megint csak társadalmi munka lenne. Profitálna belőle a falu, a vállalkozók, az önkormányzat, csak szokás szerint én nem. Nos, ez egy olyan feladat, amit már valószínűleg nem én fogok megvalósítani. Nemcsak azért, mert ez a falu nem nagyon fogadja el, amit én szeretnék, s nem is támogatja, hanem mert már nincs bennem a lelkesedés sem, hogy ezt kellene tennem. Az utolsó választások óta a testületben is alul maradok, minden le van szavazva, amit szóba hozok, főleg a kultúra, a civilszféra, a marketing, az idegenforgalom témájában. Talán, ha nem egy helybeli karolja fel ezt az ügyet, s az önkormányzat meg is tudja fizetni, akkor egy szakember segítségével ez a lehetőség megvalósítható. S pozitív változás, hogy megismertem olyan idetelepült embereket, akikre lehet majd számítani, jobban, mint az őslakosokra.

Nem feladok mindent, hanem újra kezdem az életemet. Azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mint a mostani helyzetemben vergődni.

A döntésem tehát: MENNI. Hosszú évek vívódásai, a környezet visszahúzó ereje, a bennem lévő bizonyítási vágy, a helyismeret, a kapcsolatok, s mert szerettem ezeket a tevékenységeket, végre alulmaradtak azzal szemben, hogy ideje már magamra is gondolni, s hogy megismerjek, megéljek egy békés, boldog, szeretetteli életet.

Életfeladatomat továbbra is tenni fogom, csak más formában. Nem egy faluért, egy térségért harcolok, hanem emberekért, emberi közösségekért dolgozom majd. Sok a magányos, egyedül élő ember, akik sokat szenvedtek, sokat tapasztaltak, sok kudarcélményük volt, óvatosak, bizalmatlanok, de valahol ott él bennük a vágy, hogy egyedül nem jó. Az elmúlt másfél évben egy blogbejegyzésemnek köszönhetően megismertem több száz embert, akik elmesélték nekem életük történetét, s kérték a segítségemet. Közösségeket alakítottam ki, s országos találkozókat szerveztem, ahol többen párra is találtak. S bár én is párt kerestem, ezek a lehetőségek olyan örömet okoztak nekem is, ami ismét elgondolkodtatott, s előbbre is vitt önismeret-tanulásom során. A sok idegen embertől több szeretetet, hálát, figyelmet, elismerést, örömet kaptam néhány hónap alatt, mint itt ebben a faluban ennyi év kemény munka után. Megértettem, hogy már nem itt van a helyem, s mást kell tennem.

Menni vagy maradni? Nemcsak az én dilemmám, s nemcsak sok hasonló helyzetben lévő emberé, hanem általában nagyon sok magyaré is. Hiszen száz év óta sokan feltették ezt a kérdést maguknak. Menjek, vagy maradjak? S bizony nagyon sokan mentek. S nemcsak a szülőfalujukat hagyták el, hanem az országot is. Vajon miért? Erre nem az én tisztem válaszolni. Biztosan sokan fájdalmas szívvel mentek el, mint ahogy én is. Úgy érzem, sok mindent megtettem, s bármennyire is húz ide a szívem, most mégis lépnem kell, s lépni is fogok.

Sokszor megkérdeztem magamtól, hogyan lehetséges, hogy vannak települések, amelyek viszont szépen fejlődnek, s bár én is tettem a dolgomat, hírét vittem, szerveztem, pályáztam, minden területen igyekeztem a falut megmozgatni, mégis kevés. Bizony sok múlik a vezetésen is. Kiemelkedő példa számomra pl. Kazár vagy Kozárd települések Nógrád megyében, ahol a polgármester asszonyokat személyesen is ismerem, vagy épp a dunántúli Aba település, ahol a vezetők, meg a lakók, akik valóban akarnak tenni, összefognak. S komplex programot álmodtak meg, s meg is találták ehhez a forrásokat. Ahol élnek olyan emberek, vagy költöztek oda, akik felvállalták ezt a feladatot. Ahol jól működik a helyi társadalom. De mi van azoknál a településeknél, ahol nem ilyen a vezetés, ahol nem élnek, s nem költöznek oda olyan emberek, akik valóban akarnak tenni a településért, s nincsenek munkahelyek, nincs a közelben város, rossz a közlekedés, folyamatosan öregszik a lakosság?

Elkötelezett híve lettem a Leader+ programnak. S én voltam mégis az elsők között az, aki egy másfélmilliós nyertes pályázatot visszamondtam. Hiába volt az alapítványnak megállapodása két önkormányzattal, hogy segítenek az előfinanszírozásban, ez nem tudott megvalósulni. Önkormányzatunk kettőt is nyert 2006-ban a Leader+ keretén belül. 2007-ben két programot is megvalósítottunk, régen el is számoltunk, s a pénz még 2008-ban sem érkezett a számlára.

Úgy érzem, hogy sokat tettem, s bízom abban, hogy a munkám nem volt hiábavaló.

Gadamer elméletét tekintettem magaménak, hogy a múltra építkezni kell. A falunak vannak hagyományai, amiket folytattunk, s ezt még folytatni is kell, hogy újra "élő" falu legyen.”[3]

A könyvemet 2008-ban zártam, 2009 januárjában valóban elhagytam a falumat, és az országomat is. Egy spanyol szigetre költöztem, ám a válság oda is begyűrűzött, és négy év után haza kellett jönnünk. A döntésem nem bántam meg, még akkor sem, ha így alakult az életem.

Bodony település lakóinak nagy része meg sem ismer, nem fogadják a köszönésemet sem. Nem azért, mert cserbenhagytam őket, hanem mert egyes emberek ellenem hangolták őket. Hol vannak azok a nénik, bácsik, közösségek, akik a lakásomra jöttek, hogy segítsek, vagy az autómat állították le, vagy a buszon mondták el a gondjaikat. Amikor elkerültem, a faluban már nem nagyon történt semmi, leült a kultúra, a civil élet, a falvak közötti együttműködés, nem jelent meg azóta faluújság, és minden téren tovább romlott az élet.

Kemény megélés volt, de el kellett engedni az életemből embereket, eseményeket, helyeket.

Most újra palóc földön vagyok, de már nem akarok Bodonyban élni, most Parádon próbálok új életet kezdeni.

Idegenvezető vagyok többek között a parádi Palóc Házban is, és minden egyes alkalommal, amikor a látogatóknak mesélek a régi időkről, nemcsak én élem át, hanem ők is, és nagy öröm, amikor meghatódva köszönik meg az élményt. Látják rajtam, hogy vérbeli palóc vagyok, és az is nagy öröm, hogy soha többé nem kell, és nem is fogom ezt szégyellni.

Nem fogadom el a palóc népi kultúra szlávos jellegét, ha van is hasonlóság, az abból eredhet, hogy a gyökerek voltak azonosak. A palóc nyelvjárás valószínűleg Heves és Nógrád megyében a legerősebb, én itt érzem a palócok magját, hiszen ebben a két megyében a palócok jelenléte történetileg is bizonyítható. A palócok kiáramoltak sokfelé, beszivárogtak, asszimilálódtak, és valószínűleg van belőlük az egész világon.

Most azonban felébrednek a palóc népcsoport erői, s érezhetőbb a palóc öntudat, nemcsak nálam, hanem egyre több palóc embernél. Meg van bennünk az erő, a vágy arra, hogy valamilyen módon kifejezzük önmagunkat, és bemutassuk azt a sajátos arculatot, melyben ez a népcsoport különbözik az őt is magába foglaló egységtől. A palóc identitás megerősíti a szűkebb hazánk szeretetét, és az e tájon élők összetartozásának érzetét valamint a többi néppel való közös sors vállalását is.



[1] Béres M. Léna: Menni vagy maradni? – díjnyertes szociográfia, majd szerzői kiadású könyv - bevezetés

[2] Béres M. Léna: Menni vagy maradni? – Kulturális lehetőségek

[3] Béres M. Léna: Menni vagy maradni? – Epilógus 2008



A szerelem, mint őserő

2013. április 9.

Béres Juliska decemberben töltötte be a tizenötödik életévét, és már nagyon várta a nyarat, amikor kimehet a közeli erdőbe a fák és állatok közé, elgémberedett testét felmelegíti a tűző nap sugara, és kedvére álmodozhat Jancsiról, aki a szomszédos faluban lakott.

Már napok óta nem tudott jól aludni, mert a bátyja feleségének a kisfia minden éjjel sírt, –biztosan ő is fázik, ahogy én is – gondolta. Hiába bújt be a dunyha alá, nem bírt átmelegedni, fél éjszakán keresztül vacogott a foga. Amikor a kemence tetejére húzódott, az anyja azonnal leparancsolta onnan, és valamilyen feladattal látta el.

Ma azonban igyekezett elfelejteni minden bosszúságot, mert estére készült a fonóba, és tudta, hogy ott lesz a Jancsi is.

A fonóban már énekeltek a lányok, amikor Juliska odaért, hamarosan ő is csatlakozott hozzájuk. Hajában piros pántlika lengedezett, orcájára pedig édes mosolyt csalt az öröm, amiért nem kellett otthon lennie a hidegben. Vizitkéjét levetette és ingvállban, rózsás kendőjébe burkolva ült a többiek közé, amennyire csak tudott, közel a kemence tüzéhez. Kezében fürgén járt az orsó, amire a fonal tekeredett, akárcsak a többi lyánynak. Hangjuk harsányan szállt a világba, hamarosan odavonzva a férfi nem tagjait is. A fiúk meg is érkeztek, és csatlakoztak az énekléshez, majd egy idő után párokban kezdtek el beszélgetni. Megérkezett Jancsi is, Juliska szerelme, aki, a szomszédos Parád községben lakott, és csak a lány miatt jött át Bodonyba. Barna szemükben bársonyos táncot járt a kemence és a szerelem tüze. Jancsi elmondta, hogy neki is kiszemeltek egy lányt Parádon, és már nagyfarsangkor kiházasítják. A fiatalok nagyon elszomorodtak, mert már esélyt se láttak arra, hogy valaha is egypár lesznek majd. A fiú elmondta, hogy ma jött utoljára a bodonyi fonóba, és hogy elmondja, hogy soha sem fogja elfelejteni Juliskát, s elmondta, talán az élet változik majd annyit, hogy valamikor még találkoznak majd.

Amikor Juliska hazaindult a fonóból, Jancsi elkísérte, félve kulcsolták össze a kezöket, és némán lépegettek, lassan, hogy minél hosszabbra nyújtsák ezt az időt, ami még nekik közösen megadatott. A ház előtt összeölelkeztek, és Jancsi egy tétova csókkal búcsúzott el Juliskától.

A XX. század első éveiben korán férjhez mentek a lányok, így várható volt, hogy Juliskát is kiházasítják. Kicsi volt az esély arra, hogy Juliska majd azé a férfié lészen, akit megszeretett, mert az anyja már rebesgette néki, hogy a Farkas Pesta fogja feleségül venni. Juliska rá sem tudott nézni arra a hórihorgas legényre, akinek ugyan sok ökre legelt a Mátra lejtőin, ám az ő szíve másért dobogott, de tudta, hogy nem tehet ellen a szülei akaratának. Mariska nővére is így lett a Kovács Jóska feleségi, ők sem szerették egymást, de jól megvannak azóta is. Juliska eddig reménykedett, hogy nem a „nagyfassangon” lesz a kézfogó, hanem majd csak az advent előtti időkben, októberben, vagy novemberben. Most, mikor megtudta, hogy a Jancsi hamarosan másé lesz, már neki is mindegy volt, hogy mikor lesz mennyasszony majd.

Száján érezte a Jancsi csókját. Kicsi kezét a szájára tapasztotta, mert azt remélte, hogy ez az érzés és a csók íze majd tovább megmarad. Belepirult a gondolatba, hogy a férfi hozzáért, de az öröme teljesen elszállt, amikor belépett a hideg pitvarba, és belegondolt, hogy ismét egy hideg, sírós éjszaka vár rá.

Borongós gondolatai között indult a kamrába, ahol az anyja fogadta, és megdorgálta, amiért megint ez a legény kísérte haza, megmondta neki, hogy nem helyes, és el kell felejtenie azt a fiút.

– Tudom, édesanyám, most búcsúztunk el, nem találkozunk többet, kiházasítják őt is nagyfassangon. Jaj, olyan nagy fájdalom ez, édesanyám szerette édesapámat, amikor megházasodtak?

– ­­­Hát lyányom, én már nem is emlékszem rá, csak arra, hogy a Bályint Janit én is szerettem, de aztán el is feledtem őt. Édesapád jó ember, és én má ebbe a családba tartozom. Te még nagyon fiatal vagy, a szíved most nehéz, de majd újra megédesíti az élet, meglátod. Örülök, hogy elváltatok, a minap beszéltem a Pesta anyjával, hamarosan meg fognak majd kérni. Édes lyányom, ma éjjel, ha majd az álom határán járol, előtte gondolj arra, amikor megismerted a Jancsit, s hogy mit érző iránta, ám utána engedd el őt és az érzésidet is, meglátod könnyebb lesz majd.

– Úgy lesz édesanyám.

Amikor a Boldog asszony ágyában fekvő sógornője már ötödször kelt fel a síró babához, Juliska még mindig álmatlanul forgolódott az ágyban. Már többször lejátszódott a fejében a találkozása Jancsival. Újra és újra átélte, amikor Kőrakástetőn, ahol a földjük is volt, sétált Parád felé az útszéli erdőben, és ott találkoztak Jancsival. A fiú füttyögnyi kezdett, amikor meglátta, majd pedig, mikor egymás szemébe néztek, olyan erővel lobbant fel bennük valami tűz, hogy majd elégette őket. Sokat beszélgettek, s később, ha tehették, akkor félúton a két falu között találkozgattak. Minél gyakrabban látták egymást, annál erősebb kapocs kezdett kialakulni közöttük, amit eleinte nem is értettek, de a testvéreik elmagyarázták nekik, hogy amit most éreznek, az bizony szerelem. Ez az érzés olyan erősen ívódott Juliska szívébe, hogy akárhogy akarta is elengedni, nem sikerült.

– Az, hogy kiházasítják őket, az csak az egyik dolog, azonban a két falu között erős ellentét is feszült, a parádiak nem állhatták a bodonyiakat, talán, mert dógosabb nép vót, és a Jancsi szülei sosem fogadták vóna el őt úgy se. – így igyekezett gondolatban további mentségeket találni arra, hogy nem lehet azé, akit szeret. Halkan szipogott, a többiek úgy sem hallották, hiszen az unokaöccse egész éjjel ordított. Hajnal felé csak megkönyörültek az álommanók fájó szívén és lelkén és mély álomba merült.

Álmában most is a közeli erdőkben sétált, ám az oly ismerős fák, helyek eltűntek és azt tapasztalta, hogy eltévedt, és ahogyan továbbment, egy tó partjára ért. Jancsit látta a tó másik oldalán. Átkiabált neki, de a fiú nem hallotta, egy csodaszép lánnyal volt elfoglalva. Szőke cofjai szálltak a széllel, ahogyan pörgött a fiú körül. Száját gyöngyöző kacaj hagyta el és Jancsi együtt nevetett vele. Juliska állt a tó partján és nézte, ahogyan a fiatal pár boldogan szalad egy meglepően nagy méretű tarka pillangó után. Szívét elszorította a bánat, hogy az ő Jancsija már meg sem ismeri őt. Még ha másé is lesz, attól még köszönhetett volna neki. Szomorúan megfordult és visszaindult az erdőben, amerről jött. Az út azonban továbbra sem volt ismerős neki, és ahogy ment, egyre világosabb lett, erős fénysugarak törtek át az egyre ritkuló fák között, és egyszer csak egy kicsi ház elé ért. Tudta, hogy még sosem látta azelőtt. Bekérezkedett a házba, hogy egy kicsit megpihenjen. Legnagyobb meglepetésére egy olyan nő nyitott ajtót, aki szakasztott mása volt önmagának, csak érettebb volt. Csodálkozva nézte az asszonyt, aki kedvesen fogadta és hellyel kínálta. Az asszony körül két apró gyerek tűnt fel hamarosan, akiket Marikának és Józsikának hívtak. Az anyjuk egy-egy pohár tejet adott a kezükbe, amit megittak, majd hangos nevetés közepette ki is mentek a házból. Juliska megkérdezte, hogy miért van ez a ház ennyire távol a falutól? Az asszony azt felelte:

– Ez itt a senki földje, és a férjem halála után költöztünk ide, mert két falu határán van, és így nem tartozom sem ide, sem oda. Itt boldogok vagyunk.

– Mi történt az urával?

– Lelőtték, nem messze innen. Vadászat volt, és ő elment hajtónak, amikor egy eltévedt golyó őt találta el.

– Ez nagyon szomorú történet.

– Igen, de már két éve történt, és meg kellett békélnem a helyzettel, és elfogadni, hogy már nincs velünk. A gyerekek miatt nem hagyhattam el magam, és örülök, hogy így tettem, szükségük van rám.

Még beszélgettek egy ideig, majd Juliska elbúcsúzott az asszonytól, akiről kiderült, hogy nem az ő érettebb énje, hanem csak egy idegen asszony két faluval messzebbről. Mégis egyfajta kötődést érzett vele kapcsolatban. Egy órás gyaloglás után ismerős fákat látott és hamarosan megtalálta a hazavezető utat is. Az álom azt sugallta neki, hogy talán még lehet boldog, hiszen másnak is voltak váratlan, tragikus események az életében, és az élet akkor is ment tovább, de a lehetősége annak is megvolt, hogy az élete boldogtalan lesz.

Édesanyja rázogatta, hogy ébredjen már fel, mert végre kisütött a nap, ami a január végi nagy hidegben igazi csoda volt. Juliska kinyitotta a szemét, melyben könnycseppek csillogtak.

Teltek a hetek, és megtörtént a lánykérés, ahol is a Farkas Pesta anyja jött lánykérőbe, megtörtént a kendőváltás, mert Juliska úgy döntött, hogy hajlandó a Pesta felesége lenni. Voltak a papnál, és a harmadik kihirdetés után, három hét leteltével megtartották az esküvőt is a palóc szokások szerint. Az akkori hagyományok tiltották a menyecskének, hogy egy hétig hazalátogasson, mert azt tartotta a legenda, hogy ha hazamegy meglátogatni a szüleit, akkor később mindig hazaszaladozik majd.

Annyira nem is vágyott hazamenni, de az új házban sem találta a helyét. Még nagyon fiatal volt, és a férje anyja nagyon gorombán bánt vele az első perctől kezdve. Farkas Pesta sem szerette őt, csak elfogadta, hogy az anyja azt mondta neki, hogy el kell vennie ezt a lányt, hát elvette. Juliska erején felül igyekezett beilleszkedni az új családjába, ám napról napra azt érezte, hogy nem sikerül, és minden csak rosszabb lesz. Eltűnt életéből a szeretet, hiába tett meg mindent, amire kérték, sosem volt elég jó sem a férjének, sem pedig az anyósának.

Egyik nap ellátogatott az édesanyjához, és elpanaszolta, hogy milyen nehéz lett a sora. Az anyja nem hitt neki, mert hát a Farkas had jó hírben állt a faluban, arra bíztatta a lányát, hogy tűrjön, majd megváltozik a helyzet.

Eltelt egy év, és semmi sem lett jobb, hanem inkább rosszabb. A férje ugyanis fizikailag is bántalmazta őt minden hónapban. Úgy érezte, hogy tehetetlen és elhagyja az ereje is. Egyik nap elszökött és az erdőbe ment, és keresni kezdte azt a tavat és házat, amit az álmában látott. Valahol mélyen tudta, hogy az nem létezik, valami mégis hívogatta és ő ment és ment. Már több órát gyalogolt, s tudta, hogy idegen helyen van, mert semmi sem volt ismerős. Amikor elfáradt, leült egy tölgyfa alá, behunyta a szemét, és Jancsiról álmodozott. Az erdő csendje ellazította, és hamarosan elaludt. Álmában Jancsi felesége volt, aki most vele szaladt az után szép pillangó után, amit a korábbi álmában látott.

Amikor felébredt, már szürkült, és a fák ágain kopogtatott az alkony, és ő semerre sem látott lakott területet. Úgy döntött, hogy nem megy vissza, ezért továbbment, hagyta, hogy a lába vigye. Egy csendesen csobogó patakhoz ért, amin könnyen át tudott kelni, majd tovább haladt. Az éjszaka már a küszöbön volt, és ő éhesen, fázósan haladt tovább. Úgy gondolta, hogy addig megy, ameddig a lába bírja. Elhagyta az időérzéke, és elhagyta az ereje is.

Fiatal lelke lázadozott, hogy miért ilyen boldogtalan az élete, ám ez a belső harag egyre gyengült. Amikor már a lába nem vitte tovább, egy fa tövében húzta meg magát, ami kisebb odú lévén, három oldalról is védve volt. Éhesen, az éjszakai hidegtől és az állatoktól való félelmében vacogva kuporgott az odúban, s észre sem vette, hogy elaludt, s bizony nem is ébredt fel többé.

Másnap favágók találtak rá, de már nem volt benne élet.

16 éves lélek, akinek szerelmes érzelmei sosem teljesedtek be. A szerelem lángjai felőrölték, és a mostoha körülmények elvették az életkedvét is. A palóc életnek megvoltak a nehézségei, a ma embere már el sem akarja hinni, hogy akár húszan is éltek egy nagyobb családban, és hogy a nőknek nem sok mindenhez volt joguk, és valóban egy hideg kamrában éltek télen-nyáron, s bár a házasságok többségében szerelemből köttettek, de több esetben a szüleik mondták meg, hogy kihez kell férjhez menniük, kit kell elvenniük, akkor is, ha mást szerettek. A Mátraalja falvai, különösen Heves megyében, nagyon zártak voltak, s jobbára falun belül házasodtak, előfordult a vérrokonnal történő házasság is. Még a XX. század első felében is sok asszony élt olyan házasságban, amit ráerőltettek. Az asszonyok nagy százaléka elfogadta, és sok esetben megjött a szerelem is egy idő után, de voltak olyanok is, akik életük végéig azt a férfit vagy nőt szerették, akivel először érezték a szerelem megérintését. Az évtizedek alatt előfordultak bűnös kapcsolatok is, hiszen hiába éltek házasságban a szerelmesek, nem tudtak ellenállni a szív szavának. A szerelem ősi ereje erősebb volt, mint a becsületük, a tisztességük.

S bizony voltak olyanok is, akik összeroppantak, és nem tudtak kedvesük nélkül élni. A képzeletbeli történetben egy ilyen végkifejletet választottam, mely nem volt szándékos, hagytam, hogy a szívem vezessen.

 

A SZIVÁRVÁNY CSÓKJA

(játékra írt szösszenet "e" betű nélkül) (2010-11-13)

Könnyű nyári zápor zúdult a falura. Fénylő gyöngyök csillogtak a virágokon, a füvön, a fákon, amikor a napsugár simogatóan cirógatta arcukat. Fiatal pár csókolózott a kapualjban, ahová az égi áldás miatt bújtak. Az állatok a friss füvön vidáman ficánkoltak, ugrándoztak, míg az apró harmatgyémántok páraként a magasba szálltak. A falu fölé szivárvány híd görbült, két lába tovacsúszott a dombok között. Áldást, békét hozott, és a község lakói örömtáncot jártak, s hálát adtak a gondoskodásért, hisz a föld, a növény- és állatvilág már nagyon szomjúhozta a víz szükségét. Madarak dala szállt, a nép örömét tilinkózták. A szivárvány boldogan mosolygott, szín kavalkádjával karolta át a világot. Nyugalom honol, ám a távolból kiáltás hallatszik. Valaki az égi áldást szidja, hisz a víz hatására a falu szélén csúszóssá vált a gyalogút. Kovács úr lába tovacsúszott a sárban, s hanyatt vágta magát a langyos mocsárban. Kiabálása a habókos Marit csalta oda, aki botjával tapogatózva haladt a hang irányába. Ám hiába vigyázott, az ő lába is csúszásnak indult, és hamarosan a kiabáló úr hasán landolt. A szivárvány csókot küldött és kacagott, míg a pár mancsa a latyakban matatott… Karolta az úr a Marit, aki botjába kapaszkodva adott néki jó nagy taslit. Fura hang hallatszott, valami szakadásnak hatott. Csúszkáltak a latyakban, sáros volt már blúz és ing is, mikor arra jött a Vadász Marci.

- Mi van Mari? Látom kissé latyakos a nászágy, az úr, úgy látom, sokáig várt rád.

- Az ég küldött Marci, jó hogy jössz, húzz már innét ki!

- Jól van, na. Nyújtsd a botod, aztán fogjad két marokkal. Ki is jött a Mari, s hálálkodott, aztán a Marci hátat fordított, s kacarászva továbbállt.

- Uram, jól van? Bocsánat, itt a botom, kapaszkodjon, s kihúzom. – szólt a Mari. A férfi a botra ütött, és dühös hangon szólt.

- Az, hogy záporozik a víz a nyakamba, nyakig saras vagyok, az még hagyján, ám amikor száz kilós hurka szakadt rám, már csak szakadt cérnával bírta a gatyám. (2010-11-13)

AZ ERDÉSZ ÚTJA

(2010-10-21)

Játék a szavakkal. Tíz megadott szóból készült szösszenet. (sas, bolha, erdész, bakancs, kalap, madárilyesztő, sültkrumpli, defekt, puska, zizi)

Már lemenőben volt a nap, amikor Gábor útnak indult a közeli erdő felé. Hű kutyája, Buksi mellette baktatott, ám gyakran megállt egy jót vakarózni. - Ez a kutya már megint összeszedett egy bolha családot. Holnap beszórom porral, ne szenvedjen szegény. – tett fogadalmat magában. Igaz, hogy korcs volt a lelkem, ám mégis puliként tekintettek rá. Okos tekintetével szinte olvasott gazdája szemében, s erőt vett magán, nem vakarózott egy ideig. Útjuk a tó melletti földek mellett vezetett, ahol Rudi, a madárijesztő pózolt rongyos magányában. Gábornak olyan érzése támadt, mintha a bábu csúfolódna vele. Szakadt karjaival integetett felé, feslett szája pedig kísértetiesen mosolygott a lyukas kalap alól. Buksi meg is ugatta, mint ha csak megérezte volna, gazdája mire gondol. A hűvös őszi szél belekapott Rudi sáljába, s lengette, mint valami tépett vitorlát. Egyszer csak valami elsuhant a közeli bokrok között. A férfi meresztette a szemét, s egy nyulat látott rohanni az erdő felé. Már kapott volna a vállán lévő puska felé, de félúton megállt a keze, mert úgy döntött, hogy csak hagy rohanjon ez az állat, tőle most biztonságban van. Hiszen épp azelőtt, hogy eljött volna otthonról, nyúl pecsenyét vacsorázott. Még a szájában volt a hús és a sültkrumpli íze is. Az asszony olyan jól tudja elkészíteni, hogy elég rágondolni, már a nyál is összefut a szájában. A tapsifüles mozgását azonban nemcsak az erdész észlelte, hanem egy éles szemű sas is, aki merészen ereszkedve repült leendő zsákmánya irányába. Gábor gyönyörködött a természet esti csodájában, észre sem vette, s már az erdőben járt. A földút mellett egy Wartburg árválkodott, kicsit jobbra dőlve. Megismerte a járművet. Pista bácsié, aki biztosan gombázni indult. - De hogy lehet, hogy még mindig itt van, hiszen még reggel látta erre jönni? Remélem nincs baj? – cikázott át az agyán. Közelebb ment az autóhoz, hogy megnézze, mi lehet a gond, talán egy gödörbe csúszott. Köztudott, hogy az öreg zizi már egy kicsit, nem is szabadna vezetnie. Ekkor vette észre, hogy a jobb első kerék defekt miatt lapos. Arra gondolt, hogy az öreg gyalog ment haza, s biztos, majd a fiával jön vissza, hogy kicseréljék a kereket. Az öreg csotrogányban lehet, hogy pótkerék sincs. Zizegett az avar a súlyos bakancs talpak alatt, s hamarosan az első etetőhöz ért, ahol a talajt vizsgálva szarvas nyomokat látott.

Az etetőben még volt elegendő ropogtatnivaló, így elindult kedvenc helye felé. Buksi viszont úgy döntött, hogy hazamegy. Tudta, hogy gazdája szeret egyedül lenni a hűvös éjszakában. Megnyalta Gábor kezét, és sűrű farkcsóválgatás közben visszaindult a faluba. Közben palástot szőtt az erdő köré a súlyos alkonyat, és sötétlő árnyékként látta a fedetlen kilátó körvonalait a távolban. Mennyire szeretett ott üldögélni, nézni a csillagokat. Néma csend lett, amit hirtelen nem tudott hová tenni. Egy pillanatig nem hallott semmit sem, se suhogást, se neszezést, még a szél mozgását sem. Megállt és próbálta a fülét ráhangolni a nagy csendre. Ez a pillanatnyi varázs azonban gyorsan megszűnt, és ő folytatta útját. A vaddisznók mocsara mellett járt, és mindig rácsodálkozott, hogy mennyi nyom van mindig abban a sárban, nemrégen látta is, hogy mennyire szeretnek benne tunkolni a vadak. Felmászott egy kis dombra, és kiért egy csodaszép tisztásra. Gyermekkora kedvenc helye volt, hiszen gyakran jártak ide a Sárival, több szerelmessel egyetemben. A hatalmas tölgyfa ma is ott áll, s olvasható a sok szív között az övék is, benne a monogramjuk. - De régen is volt! – futott át az agyán. Nagyapja szeretett vadászni, és már gyerekkorában is gyakran magával vitte, innen ered az erdő szeretete. Pillanatra megállt a hatalmas fa mellett, a sűrűsödő sötétség miatt azonban már nem lehetett kivenni a vésett rajzokat, ám szívesen pihent meg előtte, hiszen mindig kellemes emlékek jutottak itt az eszébe. A távolból egy gépkocsi hangjait hallotta.

- Biztos megjött a Jenő, a Pista bácsi fia, és most majd elviszik azt az őskövületet. – gondolta. Mindenesetre megnyugodott, hiszen, akkor rendben van az öreg.

- Vajon mennyi gombát vihetett haza? A hátyi biztos tele volt, mint szinte mindig. Az öreg sokat megszárított közülük, és volt, hogy el is adott belőle. – csapongtak a gondolatai a gomba felé.

- De jó is az! Az erdei „igazi” az igazi. Már egyre közelebb volt a kilátó, s ahogy még jobban a közelébe ért, úgy élte át azt a megnyugvást, pihentető érzést, mint mindig, amikor idejött. - Minden embernek van egy kedvenc helye. – suttogta. – Nekem ez az! A következő etetőhöz ért, ahová rálátni a kilátóról. Még itt is volt elég élelem, valaki a faluból járhatott nem régen erre. Elindult a les felé. Alatta volt az eleségtároló. A korhadt faláda még félig volt, amikor felemelte a tetejét. Visszacsukta, és elindult a grádicsokon felfelé. Óvatosan, hiszen az egész tákolmány régi volt. Tetejét már megette az idő, ezért azt tavaly le is bontotta. Már készül egy ideje, hogy rendbe teszi, ha előbb nem is, tavasszal biztosan megcsinálja, hiszen mások is járnak ide, nehogy baleset történjen. Amikor felért, letette a puskáját, elővette a zseblámpáját és a kor új vívmányát, azt a látcsövet, amivel éjjel is jól lehet látni. Mikor először nézett egy ilyenbe, a szája is tátva maradt, amikor egy szarvast látott benne, s mindene tiszta zöld volt. Tavaly külföldi vadászok jártak itt, és ő volt a kísérőjük, az egyik osztrák vendég adta neki ajándékba. Kényelmesen elhelyezkedett, és nézte a csillagokat.

- Nincs is ennél szebb látvány! – mondta magában már kitudja hányadszor. Tekintete az eget kémlelte, füle pedig kezdte szétválasztani a különböző hangokat. A távoli kutyaugatás a faluszéli házból jött, a Bözsi néni Csulija edzi a torkát, mint minden este. - Tőle jobbra a békák csodálatos koncertjét hallotta. - Egy bagoly is jelezte északi irányból, hogy éberen figyel már. Alatta a faláda is életre kelt, egy egér matatott benne. Majd azt hallotta, ahogyan egy állat ropogtatja a kukoricát a közeli etetőnél. Elővette a távcsövet, mert kíváncsi volt, hogy szarvas vagy őz jár arra. A távcsőben egy őz lakmározott. Letette a távcsövet és puszta szemmel nézett az állat felé. S már látta is a szelíd jószág riadt tekintetét, mikor ráirányította a zseblámpa fényét. Két csillogó ékkő volt, amely a sötétben csak úgy tündökölt. Eloltotta a lámpát, s a sötétben figyelte az állat neszeit, s látta a suhanó árnyat is, amikor elfutott. Milyen jó is ez a nyugalom… Elengedte magát, azonban ez a békés állapot nem sokáig tartott, mert a távolból puskaropogást hallott, ami eszébe juttatta, hogy ma éjjel ismét vadászat van.

 

A TANÍTÁS

(2010-06-13)

Zöldellő bokrok között bandukolt, távol hagyva maga mögött a falu zsindelyes házait, s hamarosan egy dombról tekintett le a településre. Nagyapja sokszor mondta neki:

„- Ha a lelked nyugalomra vágyik, menj fel a Várhegyre, dőlj neki egy fának és nézz le a falura. Érezd, ahogyan felülemelkedsz minden gondodon, és nagynak, erősnek érzed magad. Olyan kicsi onnan nézve az emberek világa.”

Milyen igaza volt. Most itt ülök a Várhegyen, egy hatalmas fenyő törzséhez simul a hátam, én pedig lenézek a mélybe. Látom, ahogyan kanyarognak a kis utcák. Apró pontoknak tűnnek az emberek, ahogy mozognak a portákon, utakon. A nap sugarai szivárvány szűrőn jutnak be a fák közé, titokzatos fénybe vonva mindent. Egy órával ezelőtt még én is ilyen kispont voltam a csendes hegyi faluban, most pedig itt ülök, talán egyedül a falu legmagasabb pontján, és most én vagyok az Isten.

- Én biza, Marci, a tehenész legény. A bátyáim ma megszalajtottak, mert nem tettem a kedvükre. Apám bezzeg az ő pártjukat fogja, mint mindig. - De nehéz is a legkisebb dolga! Tizenöt évesen már kora reggeltől talpon vagyok, bezzeg a bátyáim csak később kelnek.

– Hát igazság ez? Ahogyan ott ültem, lelkem még zavargott, bántva volt az igaztalan bánásmód miatt, aztán nekidőltem a fának. Elővettem a furulyámat, amit még nagyapámtól kaptam, és fújni kezdtem. A zene dallamos hullámai repültek ki belőle, s hamarosan elszálltak a sérelmeim is. Éreztem, ahogyan a nyugalom elönti lelkemet, testemet. Lecsendesedett dobogó szívem, átjárt valami különös, meghitt hangulat. S én csak fújtam, fújtam a kis furulyát.

- Drága nagyapa, bárhol is vagy most, halld ezt a dalt, amit tőled tanultam már régen. Most neked játszom. Érzem, ahogyan a szereteted átölel. Emlegetted, hogy kemény a paraszti világ, de azt is mondtad, hogy majd jönnek még jobb idők. Remélem igazad lesz. Beszélő gondolataim után meghajoltak a fák, sejtelmes sustorgásuk simogatta az arcom. - Talán még sem vagyok egyedül? Válaszul egy marék avart kavart fel az északi szél. Láttam, éreztem, ahogyan az erdő feléled. Susogó fenyőfák, bókoló harangvirágok, zizegő szellő, simogató napsugár válaszoltak némán kérdésemre. S ekkor megértettem. - Valóban sose vagyok egyedül, még ha úgy látom, hogy nincs körülöttem senki sem. Talán nagyapám szelleme van itt, vagy más láthatatlan lények, ugyanis éreztem a jelenlétüket.

- Marci! Marci! Hol vagy? Gyere mán te gyerek! A nap mindjárt lemegy, a csorda meg még szana-szét van. – hallottam Gyuri apó szavait. Ideje visszamennem, ám tudtam, hogy ide máskor is visszajövök. Megnyugvást is találok, s tudom, hogy majd tanulok ismét valamit. - Megyek má, megyek! – kiáltottam. S rohanni kezdtem lefelé a hegyről.








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!