Bejelentés



Lena Belicosa honlapja
Semmi sem történik véletlenül!

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.






Hírek
Új könyv

Végre megjelent az Ibiza a mágikus sziget című könyvem. Rendhagyó útinapló sok információval, fotóval és történettel a szigetről.

tovább >>


Új írások

Felkerült 4 írásom az egyéb szösszenetek közé és egy versem is.

tovább >>


elszállt írások

Ismét nagyon el vagyok keseredve. Már második napja próbálom pótolni az elveszett anyagokat, és vannak, amiket pótolni sem tudok, mert csak ide lett beírva. Már nem ez volt az első eset. A hatvan valahány versemnek a fele eltűnt, azokat már pótoltam és a haikukat is. A prózák pedig befejezetlenek voltak, mert a vége eltűnt, akár csak a pályázati írásoknál, még pótolom majd, amit tudok.

Új történet

Felkerült egy új történetem az írások oldalra, A fájdalom paradoxona a címe.

tovább >>


Unoka képek

Felkerült néhány fotó Luca unokámról a családi képek közé.

tovább >>


Pályázati eredmények

Felkerültek a "Szabadság élmény" pályázati eredmények a honlapja, valamint a nyertes írások is.

tovább >>


pályázat

a pályázatot lezártam február 10-én éjfélkor.

Új pályázati kiírás

Új pályázatot írtam ki.

tovább >>


Bumeráng-hatás

Ismét felkerült egy írásom, hogyan gondolkodom, érzek magyarként távol az anyagországtól...

tovább >>


Javítva minden

Kb. 30 órát dolgoztam a honlapomon, hogy az elúszott formázásokat megszüntessem és újra feltöltsek mindent, hogy jól olvasható, tagolt és áttekinthető legyen. Végül is nem mentem másik oldalra, kárpótoltak néhány plusz oldal és némi tárhely lehetőségével, így sokat dolgoztam ugyan, de végre ismét olvasható formában vannak a versek és a prózák is.

Fantasy

Felkerült egy novellám, új műfajjal kísérletezem, életem első és humoros fantasyje, a címe. Az ördöngős

tovább >>


Lelkem karácsonyfája

Felkerült egy új versem.

tovább >>


e-könyvek

Most már mind a három könyvem kapható e-könyvben is.

tovább >>


Új könyvem

Megjelent a harmadik könyvem e-könyvben. Az éjszaka örvényében.

tovább >>


Esküvői képek

Felkerült néhány fotó a családi galériába a fiam esküvőjéről. Több fotót a facebookos albumban találtok.

tovább >>


Letoltheto anyagok

Felkerult 4 letolthato iras. Profecia 2012-rol, Hathorok uzenete, Az atalakulas vegso cikusai, A Landras bolygo felemelkedese. 10 reszes anyag a blogomban a felemelkedes temajaban. http://lenabelicosa.blogger.hu

tovább >>


A tulelok

Felkerult egy alom alapjan irt novellam. Rendkivul erdekes alom volt, a vegen pedig egy kis hozzafuznivalomat olvashatjatok...

tovább >>





SZILÁGYI HELÉNA

AMI NÉLKÜL AZ IDŐ SEM GYÓGYÍT

 

Mire a helyszínre értem, az egykori istállóból már csak romok maradtak. Rémült állatok, lerombolt falak és szanaszét hordott szalma hirdette az elmúlt pár óra fékeveszett pusztítását.

A nap magasan járt, nem rég múlhatott dél. Még időben vagyok.

-          Jó napot, örülünk, hogy ilyen hamar időt tudott szakítani ránk! Pintér Bence – köszöntött az egyik alkalmazott, mihelyt kiszálltam a volán mögül.

-          Szűcs Orsolya – ráztunk kezet. – Ez csak természetes – mosolyogtam a szimpatikus fiatalemberre. – Most hol van?

-          Az erdő felé rohant. Öngyilkosság lett volna megállítani.

-          Értem – bólogattam. – Mi okozhatta a „problémát”?

-          Mindig is heves természet volt. A gazda nem kíméli, pedig szóltam neki, hogy várnia kéne még egy kicsit… Talán én vagyok az egyetlen, akit úgy-ahogy megvisel maga mellett, de a katasztrófa megakadályozásához már kevés voltam – Vonaglott meg az arca.

-          Ne okolja magát – nyugtattam meg a férfit.

Már így ránézésre is több lakozott benne, mint egy átlagos lovászfiúban. Nem értettem, hogy miért végez efféle munkát, ha többre is vihetné…

Hamarosan a fiú főnöke is csatlakozott, aki már fele annyira sem tűnt rokonszenvesnek. Körbevezetett a birtokon, miközben megtárgyaltuk az anyagiakat.

Nem értek a nyomolvasáshoz és a környéket sem ismertem, így szükségem volt egy kisebb kíséretre, hogy ráleljünk dühödt páciensemre. Hárman felnyergeltünk, és a nyomába eredtünk, de a negyedórásnál frissebb jelek fellelése után már gyalogszerrel folytattuk utunkat. Nem akartuk sem elijeszteni, sem még jobban felbőszíteni.

Az erdőtalaj és a zöld növények friss illata betelítette orrjáratainkat, rovarok és kisemlősök motozása sistergett a háttérben, míg a szórt napfény, ahogy a lombok között bepislákolt, rejtélyes, de egyben megnyugtató félhomályba ringatta a tájat. Én is ide menekülnék a világ elől. Valójában egy életet leélnék itt, ha lehetőségem adódna arra, hogy ide költözzek a fővárosból.

Gyérült az erdő, a lovászfiú megtorpant. Mi követtük a példáját.

-          Ott van – suttogta a huszonéves férfi és mutatóujjával a tisztás közepére bökött.

-          Látom – feleltem és a gyomrom feszült görcsbe rándult. Mélyet szippantottam, aztán igyekeztem leplezni remegő tagjaimat. A lelkesedés a félelem löketeivel társulva cikázott a gerincemen.

-          Mi eddig kísértük – szólalt meg a gazda. – Majd hívjon, ha eredménnyel járt!

-          Hívni fogom mindenképp – bólogattam. Arra nem is mertem gondolni, hogy mi történhet, ha balul sül el a megbízatásom.

-          Rendben – Majd felém nyújtotta a puskáját. – Végszükségben – magyarázta.

-          Nem lesz rá szükség – ingattam a fejem hevesen.

-          No persze – dohogott dölyfösen. – Én is ezt remélem, de sosem lehetünk elég elővigyázatosak, kisasszony!

-          Ha én ezzel odaállítok, annak mindenképp csúnya vége lesz – álltam ki a hitem mellett. – Az én fegyverem a bizalom és a türelem. Ideadhatja, de le fogom tenni. Az agresszió nem kenyerem – csaptam fel az állam. Bence, a lovászfiú, megmosolyogta indulatos megjegyzéseimet és valószínűleg tetszett neki, hogy a főnökét végre valaki helyre rakja.

-          Az Isten szerelmére! Ez egy állat! Nem tudja, mi az a puska! – A gazda homlokán kidudorodtak az erek, feje elvörösödött mérgében. – Pár másodperc is elég ahhoz, hogy agyontapossa magát! Nem lesz ideje métereket rohangálni a fegyver után! – dörmögte.

-          Érzi, ha rossz szándékkal érkezem, vagy ha bizonytalan vagyok. Egyébként pedig, ha jól emlékszem, néhány hónapja egy hasonló szituáció kapcsán lőtte le szegény pára anyját. Higgye el, tudja mi az a puska és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megvédje magát tőle!

-          Tegyen, amit jónak lát – fejezte be a vitát leereszkedően. – Azt mondták, maga a legjobb, hát lásson munkához és mentse meg Tornádót! Rengeteg pénzt öltem belé!

-          Meg fogom, most viszont hagyjanak kettesben vele – köptem a szavakat és hátat fordítottam.

Felületes és pénzhajhász. Nem csoda, hogy nem ért a lélekhez.

Megvártam, míg a patadobogások felharsannak, majd elcsendesülnek a távolban. Végre elmentek. Kifújtam a levegőt, ami már a beszélgetés kezdete óta feszítette a mellkasomat. Az ilyen önző alakok mindig kihoznak a sodromból! Ahhoz, hogy munkához tudjak látni, le kell csendesítenem a bennem zajló vihart.

Sokan tévesen suttogónak vagy állatidomárnak neveznek, pedig egyik sem vagyok. Semmi különleges tehetségem sincs; csupán olyan hétköznapi dolgok tesznek a szakmám legjobbjává, mint a figyelem, a türelem és az elhívatottság. Szeretem a munkám és a kihívást is, amit napról napra elém állít.

Kiléptem a fényre.

Csak egy etológus vagyok, ámbár nekem is tisztában kell lennem a „kórképpel”, akár egy orvosnak. Az állat, akihez kihívtak, egy négyéves angol telivér. Versenyló. Tökéletes fizikumú és díjnyertes felmenőktől született, nagy reményeket fűznek hozzá. Ám az állattenyésztés átka itt is lesújtott. Ha sokáig csak egy vérvonalból származó állatokat pároztatnak, ritka az egészséges példány. A hibák összeadódnak és előtérbe kerülnek, ami gyakran évekig csak lappang, hiszen többségében nem is külső tényezőkben manifesztálódik.

Tettem még egy lépést.

A telivér fülei égnek meredtek, nemes feje felemelkedett a földtől. Nehéz felmérni, de akár száz méteres távolság is húzódhatott közöttünk, mégis pontosan tudta hol vagyok: lenéző fekete szemét egyenesen rám szegezte. Ismerd meg ellenségedet, nem igaz? Szikár idoma határozottan és békésen emelkedett ki a tér közepén tekintélyt parancsolva magának. Dühe már leapadt, de bármikor újabb tűzre lobbanhat. Rendkívül kényes és precíz tortúra előtt állok.

A lenge őszi szél meglebegtette fekete sörényét, pej bundája csak úgy ragyogott a melengető napfényben. Gyönyörű, míg szabad és önálló lehet, majd csúf szörnyeteggé változik, ha ezekben valaki megpróbálja meggátolni. Momentán én vagyok ez a rosszfiú.

Addig közelítettem felé, amíg mellső lábával egy nagyot nem dobbantott. Megrázta a fejét és prüszkölt egyet. Ideges és bizalmatlan – ami jelen helyzetben érthető. Itt meghúzta a vonalat, egyelőre tovább nem mehetek. Kényelmesen elhelyezkedtem törökülésben, és csendben várakoztam. Figyelt engem és én is őt. Hosszú percekre mozdulatlanságba dermedt a táj és vele együtt mi is, míg végül eleresztette a tekintetemet, és folytatta a legelést. Megszokta a jelenlétemet, de még csak megtűr maga mellett. Már ez is hatalmas előny az eddigiekhez képest, így vettem a bátorságot és óvatosan felemelkedetem a földről. A ló megdermedt. Tükröztem a mozgását. Meglengette a farkát, majd tovább evett. Tettem pár lépést, mire ingerülten felém fordult és felnyerített. Megtorpantam. Úgy tűnik, egyszerre két méternél többet nem haladhatok. Kénytelen vagyok az ő tempóját felvenni, ha el akarom nyerni a bizalmát. Van időm. Tudtam, hogy nem fog elmenekülni, ahhoz túl büszke. Ha netalántán megszegném a játékszabályait, nekem támadna. A tipikus kolerikus jellem.

Visszaültem.

Egy zsokét sem tűrt meg sokáig a hátán a gazda pénztárcájának sajnálatára… Az ember azt hinné, a lovas választja a lovat, pedig fordítva történik. Az állatnak nem szükséges szeretnie, de mindenképp tisztelnie kell azt, aki a nyergébe ül. Ez kiváltképp igaz az ilyen labilis és önérzetes teremtésekre. Hatalmas ígéret ez a szeszélyes tünemény, de ha nem találnak neki megfelelő lovast, az ígéret nem teljesedik be. Talán úgy végzi, mint az anyja.

Az ég bíbor alkonypírban éget, mire mellé értem. Sokan azt hinnék, unalmas lehet nyolc órán keresztül szótlanul üldögélni, de engem megnyugtat, főleg ha látom az eredményét.

-    Tornádó – suttogtam.

A mén fülelt, de tovább folytatta, amit eddig tett.

-    Tornádó – szólongattam, csak hogy szokja a hangom.

Megmoccantam, a csődör elhátrált. Felkeltem, a ló felnyerített. Halkan csitítgattam, de ő még mindig idegesen forgatta a tekintetét. Toporzékolt és a fejét rázta. Túl gyors voltam. Félig felé nyújtott kézzel mozdulatlanná váltam, amit először gyanúsnak és furcsának, később megnyugtatónak talált. Elcsendesedett és tekintetét az enyémbe mélyesztette. Farkasszemet néztünk, tesztelt engem. Hierarchia harcot vívtunk szavak nélkül, egymás fejében. Tudata és zabolázhatatlan természete dacolt velem, ám végül megtört és rátartian felemelt kobakját a kezemhez tolta. Győztem, de igazából ez mindkettőnk győzelme. Végig simítottam a csontos homlokán, miközben becézgetőn megdicsértem.

Nincs is semmi baj vele. Csak fellázadt az érzéketlen bánásmód ellen és gyászolta a pár hete elvesztett kancát, akit a szeme láttára lőttek le. Tombolt és kitört a karámjából, ami épp olyan segélykérés, mint a depressziósoknál az öngyilkossági kísérlet. Csupán törődést igényel.

Előhalásztam a mobiltelefonomat és bekapcsoltam. Megkerestem a gazda számát és épp hívni akartam, mikor az megcsörrent. Irracionálisan hangosan és irritálóan törte át a néma alkonyt. Gyorsan felvettem, de már késő volt. Tornádó két lábra ágaskodott, még szerencse, hogy időben ki tudtam térni rúgkapáló mellső lábai elől. A földre vágódtam épp abban a pillanatban, amikor a ló patája is földet értek. Pár centin múlt, hogy nem zúzta porrá a térdem. Eszméletlen fújtatás és nyerítés harsogott a fülemben, amit már-már elnyomott szívem vad dobolása.

-          Miért kapcsolta ki a mobilját? Vagy százszor hívtam! – recsegett a gazda hangja a mobilon keresztül.

-          Mondtam, ha végzek, majd hívni fogom! – szuszogtam és igyekeztem kikúszni a mén lábai alól.

-          Szentséges ég, maga mit művel? – rivallt rám a férfi. Én is ugyanezt akartam a fejéhez vágni. De annyira!

Fellöktem magam a földről és az erdő felé pillantottam. Idióta! Visszajött az engedélyem nélkül! Hát semmit nem ér a szavam? Felém rohantak, a gazda kezében puska volt. Fogadjunk, hogy csőre töltve. Nem is várta meg a szakvéleményem! Türelmetlen fráter!

-          Ne! – szóltam rá. – Tegye le azt a nyamvadt fegyvert! – Adrenalin izzott az ereimben. Az ijedtség és a düh elködösítették a szemem.

-          Vigyázzon! – kiáltott a lovászfiú.

Először nem értettem miért ilyen rémült, majd egy fülsértő és eszelős nyerítés hallatán felfogtam. A hátam mögé lestem. A csődör vad haláltáncot járt és felém tartott, majd mikor elém ért, két mellső lábát az égbe dobta. Patájának hirtelen lendülete és terhe életveszéllyel fenyegetett. A másodpercek évekké nyúltak, az élet nyúlfarknyivá vált. Abszurd kettősség, de valóban így éreztem. Csak részleteket fogtam fel a környezetből, csak hangfoszlányokat, képkockákat és benyomásokat. Részeket egy egészből, majd érkezett egy mély dörrenés, ami egyöntetűen átvette az irányítást az összes érzékem felett. Rám borult valami sötét, valami meleg és súlyos, majd megpillantottam a mén fejét. Mellettem hevert a porban. Fogai kivirítottak, nyelve kilógott, szemei elködösödtek és kifordultak. Vér csorgott le a nyakán… Meghalt. Szentséges ég! Meghalt! Barbár, azaz átkozott barbár megölte őt… is – Ez volt az utolsó értelmes gondolatom. Aztán csak forgott velem a világ, elsötétült, majd megszűnt létezni…

 „Fizikoterápia” – olvastam el az ajtó felett díszelgő feliratot. Besántikáltam a váróterembe és leültem egy székre. A hónapokkal ezelőtt történt lovasbaleset új fejezetet nyitott az életemben. Még sosem volt szükségem ennyi hitre és türelemre. Éjszakánként félelemmel átitatott nyerítésekre riadok, látom a csődör kitágult szembogarait, ahogy üveges tekintettel bámul rám, és mindent elborít a vér… Minden átkozott éjjel ugyanez a rémálom. Soha nem fogok tudni megszabadulni ezektől az emlékképektől, de remélem – mert remélnem kell, különben megőrülnék, – hogy idővel megfakulnak és a háttérbe húzódnak.

Egy nővérke lépett elém és bekísért a terembe, ahol már vártak rám. A járógipszem tompán kopogott a padlólapokon. Rettentően izgultam, mélyeket lélegeztem, a kezemet morzsoltam.

Nagyot dobbant a szívem, de össze is szorult, amikor megláttam Őt. Ott kapaszkodott a két korlátban és igyekezett megtartani a saját súlyát. Lábai ernyedten, de egyértelműen a földhöz értek és apró lépéseket tett velük. Próbáltam türtőztetni magam, mégis megeredt a könnyem.

-          Orsi, látod ezt? – szólalt meg vidáman, mikor észrevett.

-          Igen – bólogattam elérzékenyülve. – Elmondhatatlanul örülök, Bence – hüppögtem.

Majd csak álltam a botomra támaszkodva és sírtam, mint egy idióta.

Bence aznap megmentette az életemet. Rám vetette magát és az ő gerincét érte az állat dühödt tiprása. Mindig a legjobbakat érik a tragédiák… Kerekesszékbe kényszerült, azóta most először sikerült talpra állnia. Sosem voltam vallásos, de már hónapok óta ezért imádkoztam meg azért, hogy egy nap újra meg tanulhasson segítség nélkül járni. Az álmait zúzná szét, ha nem sikerülne neki. Zsoké akart és még akar is lenni. Azért dolgozott éhbérért a lovászfarmon, hogy lovakkal dolgozhasson, és egyszer talán lehetőséget kapjon, mint lovas egy versenyló nyergében. Türelmesen várt és szemrebbenés nélkül elvégzett bármit, amit ráosztottak. Bence képes lett volna megzabolázni Tornádót, efelől semmi kétségem. Ők lehettek volna a lóversenyek történetének egyik legsikeresebb párosa. Már soha nem fogjuk megtudni, mit hoz a jövő, ha minden másképp alakul, de remélem, egy napon eléri a célját. Ha valaki, akkor ő megérdemli.

Visszaültették a tolókocsiba, és én letelepedtem mellé. Átöleltem. A vállán haltak el utolsó könnycseppjeim.

-          Az én fegyverem a bizalom és a türelem… – suttogta a fülembe, mialatt hátrasimította az arcom elé hulló kusza tincseimet, –… és a harcot soha nem fogom feladni – jelentette ki határozottan. A szemébe néztem, és hittem neki. A büszkeség melengető érzése öntött el.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Viszont ahhoz, hogy kivárjuk ezt az időt, rengeteg türelemre van szükségünk, melyet a mai kor embere már rég elfeledett. Nyugtalan és kapkod, mindent rögtön a magáénak akar tudni, és ez rossz döntésekhez vezet. Meg kell tanulnunk leülni és hinni, hogy jóra fordulhat a sorsunk, kitartani, amellett amiben hiszünk, és várni, míg elérkezik a mi időnk, mert ami nélkül az idő elikszírje sem hat kellőképp az a türelem.

 

DOMJÁN GABRIELLA

 TÜRELEM
 

Amíg a vízforraló küzdelmesen melengette a belé töltött folyadékot, a téglaszínű cseréppel a kezében az ablak mellett állt, és a benne lévő földet vizsgálgatta. A cica felugrott a párkányra, és követte tekintetével a mozdulatait. Forgatta az edényt, aprólékosan kémlelgette, majd a víz sípoló hangjára visszahelyezte a fénybe és ráöntötte a kávéporra a forró vizet. A cica csendes, rövid mányogással jelezte, hogy ő is jelen van, a lány rámosolygott miközben a kávét tökéletesítette. Aztán visszatette a tejet a hűtőbe, egyik kezében a kávéjával, másikban a nehéz, nagy cserépedénnyel, a nappaliba ballagott, leült a fotelba, a kávét az asztalra helyezte és tovább figyelte a földet. A cica melléugrott, fejét a kezéhez fúrta.
'Nem jönnek' -szólalt meg a lány, egyenesen a macska szemébe nézve, aki megértő dorombolásba kezdett. A lány maga elé is sóhajtotta: 'Nem jönnek.'
Az edényt a kanapé előtti asztalra helyezte, hátradőlt, lábait az edény mellé, az asztalra polcolta, kezébe vette a kávét, ölébe hagyta a cicát kuporogni, és automatikus simogató mozdulatok közepette hol a kávéba kortyolt, hol az edényt fixírozta.
'Szerinted élnek egyáltalán?' -újra a macskát kérdezte. Más ugyanis nem volt jelen. Csak a cica, -akit mellesleg Cilónak nevezett-, a cserép és benne a növények.
 
Amikor beköltözött ebbe az immár egyedül bérelt, saját otthonába, két héttel korábban, úgy hitte, minden mérhetetlen gyorsasággal fog haladni az életében, és a boldogság, mint valami expressz vonat éri utol. Azonban a dobozok még nem voltak mind kicsomagolva, a hálóban sem tudta, hová tegye az ágyát és a konyhai edényeket még meg sem érintette. A barátai már többször kérdezték, mikor látogathatják meg, de szégyellte volna bevallani nekik, hogy korántsem olyan erős, mint mutatja magát. Hogy nem tud ilyen gyorsan túllépni tönkrement kapcsolatán, és bizony sokszor tépelődik azon, vajon tehetett-e volna valamit másképp, és hogy nem az ő hibája-e.
Új életet akart kezdeni. Nap, mint nap.
Újra és újra elhatározta, hogy nem néz vissza, nem sajnálkozik, hisz nincs értelme, és hogy boldog lesz. BOLDOG. Csupa nagy betűvel.
Minden este alig várta a másnap reggelt, hogy elkezdhesse az ő valódi, igazi új életét, és arról ábrándozott, mihez fog kezdeni. Elképzelte magát, ahogy vidáman fut a friss reggeli szellőben a tengerparton, aztán boldogan áll a zuhany alatt és jókedvűen indul munkát keresni. Látta magát, ahogy csupa kedves emberrel találkozik, akik mind el vannak ájulva a szakmai tapasztalataitól, rátermettségétől és kompetenciájától. Hitte, hogy minden szupergyosan fog az ölébe hullani, mert megérdemli és mert ennek egészen egyszerűen így kell lennie.
 
Azon morfondírozott, mikor ültette őket. Hat napja? Egy hete? Vajon normális, hogy színüket sem látja még? Ciló az ölében egyre erőteljesebb dorombolással próbálta felhívni magára a figyelmét, de a lány egyre csak a cserepet nézte. 'Mégis inkább üveg edényt kellett volna keresni!'-gondolta. A fiú a virágboltban igencsak meglepődött, amikor rákérdezett, mert tudta, hogy másképp ő ezt nem bírja végigcsinálni.
'Átlátszó cserép?'
'Igen, átlátszó. Gondolom üvegből. Van olyan?'
'Tudod az üvegnek nem olyanok a tulajdonságai, mint a cserépnek. A föld nem kap benne rendesen levegőt.'
'Szóval akkor ilyen nem létezik?'
'De minek neked átlátszó cserép? A rendes, agyag, cserép-színű cserép miért nem jó?'
'Azt én nem bírom ki.'
'Mit?'
'Hogy ne lássam őket. Ha elültetem a növénykéimet, látni akarom, ahogyan növekednek.'
'Látni fogod. Amikor kibújnak a földből.'
'És addig? Honnan fogom tudni, hogy élnek egyáltalán?'
A fiú egy kicsit megakadt, nem tudta, mit mondjon erre. 'Hát,- tétovázott- 'biztos élnek. Élniük kell. Ha jó a mag és rendes földbe rakod őket, és meg is locsolod.' -kicsit bizonytalannak tűnt- 'Biztosan élni fognak.'
'És ha valamit nem jól csinálok?' -a fiú kérdőn nézett rá- 'Mittudomén... Nem vagyok kertész.' -mondta a lány. Érezte, hogyan telepszik rá a szokásos félelem, hogy elrontja, hogy mi van akkor, ha ő rontja el? A fiú mosolygott és hirtelen megérezte a lány aggodalmát. Megérezte, megértette, és végtelenül rokonszenvesnek találta.
'Figyelj! Nem tudod elrontani. De ha akarod, segítek neked elültetni őket, jó?'
Azért az mégiscsak fura lett volna.-gondolta a lány. Fura lett volna, ha idejön ez az idegen, virágboltos fiú, hogy segítsen elültetni néhány bazsalikomot.
'Mégis inkább üveg edényt kellett volna keresni!' -mondta hangosan. Elhessegette a cicát az öléből és a cserepet újra kivitte a konyhába, az ablakpárkányra, ahol a legtöbb fény és meleg érte. 'Légyszi, -mondta a föld fölé hajolva- légyszi bújjatok ki! Bújjatok ki, jó?' Azzal hátat fordított és elindult napi teendői után.
 
Gyönyörű napsütés fogadta az utcán, ettől kicsit megint elszégyellte magát, hogy lehet ilyen hálátlan. Hogy lehet, hogy sajog a szíve és legszívesebben sírdogálna otthon egyedül, amikor az utcákon csoda terem? A csillogó decemberi napsütés versenyre kel a város karácsonyi dekorációival, amik tudván, hogy úgysem nyerhetnek felette, inkább kiegészítik és tündöklő ékességgé teszik saját alakjukon a fennkölt ragyogást.
Mélyet szippantott a friss levegőből és ahogy a napszemüvege után nyúlt, mosolyra húzódtak ajkai. Gyalog igyekezett a tízórás interjúra, és miközben a város karácsonyi gúnyáját bámulta, igyekezett kikerülni és nem belezuhanni lelkének abba a sötét, félelmetes bugyrába, ahol az 'egyedül leszel karácsonykor' félelme tátongott. Felejtsd már el! -sürgette magát és a barátaira gondolt, akik mind azt harsogták a fülébe, ha kellett, ha nem, hogy inkább örüljön, hogy megszabadult ettől a mihaszna, nagyképű frátertől, aki kihasználta, megcsalta és a tetejébe hülyének is nézte, és biztatták, hogy legyen boldog, „csupa nagybetűvel”, és élvezze az életet. És Emma jó kislány volt és nem akart búskomornak és hálátlannak és főként savanyú, megkeseredett harmincas szinglinek látszani, ezért mosolygott és tette, amit kellett, csak esténként sírdogált otthon, egyedül, miközben a „csupa nagybetűs” boldogságról ábrándozott.
 
Az interjú akárcsak a többi. Kedves volt és okos, elmondta, megmutatta, megválaszolta. Aztán vett magának egy kedvenc kávét a kedvenc kávézóban. Csöngött a telefonja, de nem volt kedve felvenni. Azért szemrehányást tett magának, amiért újabban már nem jár emberek közé és megfogadta, hogy többé nem tesz ilyet és megint aktív lesz és menni fog, és csinálni, haladni. Leült a templommal szembe egy padra. A kávé a papírpohárban melengette a kezét és csak nézte az épületet, majd egyszer csak kitágult az idő.
Látta az építészt, mintha ő maga lett volna, érezte ruháján a megmunkálandó kő porát, kezében a hideg szerszámokat, fejében a surrogó, repdeső, kusza gondolatokat. Annyi mindent meg akart mutatni. Tudta, hogy ez nem csak egy következő templom lesz a sok közül, hanem valami, ami még nem volt. A nagyszabású terv a fejében olyan súllyal nehezedett a lelkére, hogy szíve remegni kezdett és gyomra összeszorult és egy másodpercig attól félt, vajon elegendő-e pusztán az ő emberi léte a megvalósításhoz.
Valaki leült a padra Emma mellé és ez visszahozta a jelenbe. Kár, szerette ezeket a pillanatokat, amikor átérezte az alkotó izgatottságát. A templom nap, nap után hívta magához és ő ült a hideg decemberi napsütésben a padon, kezében mindig ugyanazzal a kedvenc kávéval és bámulta a kőbe zárt, mozdulatlan szárnyú madarakat, akik -úgy érezte- olyanok voltak, mint ő maga. Repülni szeretett volna, szíve tele volt reménnyel és vággyal, de fogva tartotta a félelem, a fájdalom és a magány. Hónapok teltek már el. Hónapok, amióta robbant a bomba, és kiderült, amit már úgyis régóta sejtett, mert hiszen érezte, már réges-rég tudta, hogy az a kapcsolat, amiben élt nem az igazi. Onnan tudta, hogy boldogtalanná vált. Fakó volt a szeme, tétova a mosolya és az életet tehernek érezte. Tudta, hogy nem mehet így tovább, hiszen csalhatatlan radarjaival fogta a finom jelzéseket, amelyek arra figyelmeztették, hogy a fiú, akivel él, hazudik neki és nem elhúzódó munkáról vagy haverokkal átdorbézolt éjszakákról van szó, hanem egy másik nőről. Ha őszintén a lelkébe nézett, kereste is a lehetőséget, hogy szembesíthesse a fiút gyanújával, hogy legyen valami félreérthetetlen, megdönthetetlen bizonyíték, ami majd erőt, bátorságot és megfelelő löketet ad ahhoz, hogy végre megváltoztassa bepállott, befülledt, unalmas, sótlan életét.
Amikor végre megtette, megfogadta, hogy nem vár többé semmire. Mindent felrúgott, a barátaihoz költözött, felmondott a munkahelyén, ahol a fiúja is dolgozott és elköltözött, hogy izgatott, óriási lendületben új életet kezdjen. Újat. És persze: boldogat, naná: „csupa nagybetűvel”. Úgy érezte, lemarad valamiről, ezért minden alkalmat megragadott, hogy ne legyen egyedül, bulizott és pörgött, ismerkedett és folyvást csak ment, csak hogy ne kelljen egyetlen percet sem önmagával töltenie.
Aztán, nagyjából egy hónappal ezelőtt, talán azért, mert megérintette, hogy közeleg az év vége, talán mert egyetlen estére egyedül hagyták vendéglátói, akik befogadták otthonukba, hirtelen úgy érezte, semminek sincs értelme. Szokásos másnapos fejfájás gyötörte, és hogy kiszellőztesse az alkohol és cigaretta gőzt a hajából, bőréből és főként tüdejéből, hosszú sétára indult a városban, ahol élt.
Akkor ült le először a templommal szemben. Nem ment be, még egyszer sem ment be, mert maga az épület, díszítései, szobrai, cirádái oly mértékig lekötötték, hogy nem kívánkozott közelebb menni.
Akkor találkozott először az építésszel is, akkor érezte meg először, mennyire hasonlított rá, az ő nyugtalansága a sajátjára, és akkor értette meg újra, hogy elfutni a fájdalom elől még nem jelenti azt, hogy nincs is fájdalom.
Mindig úgy történt, hogy hosszan bámulta a madarakat. Azon merengett, hogy jutott eszébe madarakat kőbe zárni, szárnyaikat megmerevíteni, örökkévaló figyelmeztetéssé tenni az embereknek, hogy van összeköttetés a fent és lent között. Akkor történt, hogy hirtelen megérezte a halott építész érzéseit. Érezte, ahogy nyugtalan szívvel állt és ült a rajzai előtt, vagy sétált fel s alá a műhelyében, megérezte kínját, amellyel az újabb ihletett pillanatra várt. Szerette volna megnyugtatni, hogy várjon türelemmel, mert ő már látta, hogy mivé válnak kezei mozdulatai és szerette volna megsúgni neki a meggörbült idő alagútján át, hogy bármilyen nehéz is elcsitítania aggodalmaskodó szívét a végeredmény tekintetében kivételes, amit alkotni fog.
Már nem is számolta az órákat, amit a templommal szemben a padon töltött. Eleinte ott is sírva fakadt, később már képes volt hazáig vinni a fájdalmát és ott kiadni a cicának, amit időközben lett ereje visszakérni az extől. Mikor elhagyta, csak a menekülésre koncentrált és nem tudta, hová, kihez viszi majd az útja, Ciló tehát ott maradt, korábbi otthonában, korábbi szerelmével. Ahogy azonban egyre több türelemmel szemlélte önmagát is, már volt ereje ahhoz, hogy félelmét könnyekkel mossa ki lelkéből és tisztábban lássa, mi az, amit valóban szeretne.
Újra költözött, immár saját otthonába, ahol félt ugyan egyedül lenni lelke fájdalmával, de lassan hozzászokott és furcsamód azt tapasztalta, hogy kisebb sietséggel tovább jut.
Egy reggel, ahogy a konyhába bepakolt dobozokban turkált, előkerült egy csomag bazsalikom mag. Hosszasan nézegette, és törte a fejét, mi legyen vele. Sosem merte elültetni. Pontosan azért, mert nem volt türelme olyan dolgokhoz, aminek nem volt azonnal látható eredménye. Arról nem is beszélve, hogy folyvást azon aggódott, mi van, ha valamit nem jól csinál. Hiszen őt dobták el, őt csalták meg, ő volt az, aki nem kellett, és sokáig ezért valóban úgy hitte, hogy az ő hibája, ő tehet róla.
'Ezek csak bazsalikomok, mégis mit tudnál elrontani?'
'Nemtom. Túl sok magot szórok a földbe. Vagy túl keveset. Vagy túlöntözöm. Vagy éppen hogy nem.'
'Hát, nézd, -mondta a barátnője kacagva, -fenn áll a veszélye annak, hogy néhány bazsalikom-mag gyilkosává válsz, de azért ezt nem hinném.'
Csakhogy ez Emmának cseppet sem tetszett. Az élet lehetősége még mindig jobb, mint „néhány bazsalikom gyilkosává válni”, szóval úgy döntött, talán helyesebb, ha meghagyja a magokat, amíg jön valaki, aki majd bizonyosan helyesen ülteti el őket.
 
Azon a délutánon a templom előtt a padon viszont határozottan úgy érezte, az építész újra vele van, és ahogyan ő próbált üzenni neki korábban, most tőle érkezik a biztatás.
Türelem. Úgy érezte, ezt akarja elmondani neki. 'Csak ez a kulcs hozzá, a türelem. Azonban, ha nem teszel semmit, türelmed értelmetlen várakozássá semmisül csupán, amelynek eredménye nincs.' Nem hangokat hallott, inkább csak érzett. Nem esett transzba, vagy képzelődött, inkább csak saját gondolatai visszhangzottak az időalagútban. Ahogyan ő sugallta az építésznek, hogy várjon türelemmel az ihlet következő rohamára, és biztosította afelől, hogy az eredmény lehengerlő és bámulatos lesz, úgy most az építész biztatta arra, hogy türelemmel kell várja a magok érkezését a napfényre, de kezébe kell vennie a kezdeményezést, el kell ültetnie a magokat és nem arra várni, hogy majd valaki más, aki majd jön, a távoli, bizonytalan jövőben, hogy majd az a más megteszi helyette.
Ahogy hazafelé sétált a templomtól, megállt a virágosnál és határozottan átlátszó cserepet kért. A virágboltos fiú azonban meggyőzte, hogy olyan nincs. Noha Emmának nehezére esett kiengedni az irányítást a kezei közül, azon az estén, Cilóval az oldalán bazsalikom magokat ültettek a tégla-piros cserép edénybe.
Onnantól kezdve, Emma minden reggel a kezébe vette az edényt, és bevitte a nappaliba magával, még a kávéját kortyolgatta. Beszélt a magokhoz, vagy csak hosszan nézte őket, és néha kicsit aggódott, hogy vajon tényleg élnek-e, tényleg jól érzik-e magukat és vajon mindent megkapnak-e, amire szükségük van. Rendszeresen járt a templomhoz, hogy hallgassa az építész századelőről érkező üzenteit, és lassan rájött, hogy a bazsalikomokon túl a türelmet elsősorban ő maga igényli. A kövekből életre kelt szobrok azt üzenték neki, hogy minden rendben van úgy, ahogyan van, és bár szeretne talán gyorsabban haladni az útján, minden pontosan akkor történik, amikor itt az ideje.
A város egyre csillogóbb karácsonyi köntösbe burkolózott, a szél is egyre hidegebben fújt, és Ciló is egyre szorosabb gombolyaggá gubózódott össze a konyhában, a bazsalikomos tál mellett, ahol a legtöbb volt a beérkező napfény.
A virágboltos fiú hetekkel később is emlékezett Emmára. Arra, mennyire ragaszkodott hozzá, milyen nagyon szerette volna, ha láthatja azt is, ahogyan a gyökerek kibújnak a magból és elindulnak lefelé, csak hogy tudja, hogy nem hiába vár, és előbb-utóbb megjelennek a zöld növénykék is a felszínen.
'Nem volt könnyű meggyőzni arról, hogy nem véletlen készülnek cserépből a növényeknek szánt tálak, és hogy az üvegben csak megfulladnának a magok.' -mesélte később a barátainak a templom közelében egy bárban, és el is gondolkodott azon, hogy látszólag semmi nem történik napokig, aztán egyszerre megjelennek a növények. Még nem is gondolt erre, természetesnek tartotta, de ahogy a lány szemében felfedezte az aggodalmat, hirtelen megértette, hogy mindenki más iránt viseltet aggodalommal vagy magától értetődő türelemmel.
A gyerekek a karácsonyt várták.
Emma a bazsalikomok kikeltét és régi önmaga visszatértét.
Az építész a messzi múltban az isteni ihlet újabb sodrát.
A virágárus fiú pedig...
Nos, ő Emmát várta. Minden nap, minden órájában, hogy jöjjön újra, és újságolja el, hogy kikeltek a növények.
'És akkor -fogadkozott magában- 'nem engedem útjára anélkül, hogy megkérdezném, inna-e velem egy kávét, és beszélgethetnénk-e.'
Mert néha türelemmel várjuk a nagy találkozást, és hiszünk is benne, ám ha mégis elérkezik, félünk megragadni az alkalmat. Eképpen türelmünk ismét céltalan, értelmetlen várakozássá szelídül.

TÓTHNÉ KISKARTALI JUDIT

ILLEMCSODA

Hárman ültek az autóban. A férfi vezetett, morcos képpel meredt az útra. Megint egy olyan karácsonyi bevásárló körút, ami szinte semmi sikerrel nem kecsegtet. Háta mögött felesége zsörtölődött. Nőttek a kiadásaik, pedig a picuri az anyja mellett még épp csak gőgicsél. Hát hogy képzelte ezt a férfi, hogy csak megcsinálni kell a gyereket, eltartani meg majd a jóisten fogja, a szomszédék most vettek új kocsit, meg külföldön nyaraltak, mi meg épp csak létezünk, meddig kell még ezt a szűkösséget elviselni, a gyerek meg csak bömböl, borzalom. A férfi markáns homlokán gyülekeztek a felhők, vastag szemöldökét szigorúan középre rendezte a fiatal felnőttek komorsága, de száját makacsul összeszorította a meg- nem-adás daca. Hány jó nő volt még az életében, vajon mindegyikből kitör öt-hat év együtt élés után a hisztérika? S mikor van elég a pénzből? Van olyan egyáltalán?

Már csak egy pár utca és ott is lesznek. Egy öregember indult el előttük a túloldalról. Zebra csak jó százméternyire van; a csoszogós léptek az egykori sietségből visszamaradt „tüsténtjövökről” árulkodnak. A bácsinak meg kell állnia félúton; nem engedik át. „Istenem, a nagyapám is lehetne, ha még élne szegény…” – kószálnak el a férfi gondolatai. Élete asszonya még mindig a sirámait sorolja a hátsó ülésen, a még mindig nyűgös baba mellett. A férfi megfontoltan vált vissza, a gépjármű lelassul. A gyermek meghökken a ritmusváltástól, elfelejt sírni. Az asszony nemkülönben; felkapja fejét, tekintete az útra szegeződik. Mindhárman elhallgatnak. „A nagyapám is lehetne…” – gondolja most a nő is. A csoszogi léptek újra indulnak. Az öregember mosolyog. Galambszürke szemeit a békesség kéksége itatja át. Az előzékeny sofőrre emeli tekintetét, majd mielőtt még elérne a túloldalra, hirtelen megáll. Zavarában a túloldali vezető is. A bácsi átrakja jobb kezéből a balba a botját. Értetlenség terpeszkedik az úton levők közt, csak a kisöreg lassú, de határozott mozdulatai vezénylik a napsugaras csöndet. Méltóságteljesen és széles gesztussal megemeli kalapját felszabadult jobbjával és kissé megdönti görbe vállain ülő fejét. Mosolya húzódik tovább, s villámgyorsan tovaszalad a többi arcra. Az elégedetlenkedő kis családot valami fantasztikusan kellemes melegség öleli át. Látva szülei nyugodt örömét még a kisded is tapsol kettőt.

A kalpag visszakerül a helyére, az érdes kezek intenek még egyet. A férfi nehézkesen gyorsul vissza autójával, a forgalom a délutáni komótosságával áll helyre. A fáradt őszi napsütés könnyet csillant a nő szemeiben. Olcsó rúzsa mögül párás melegen jön ki a régen hallott, csendes szó: „Szeretlek.”

 

STELLA MAY

KISHAJTÁS

      Lassan tavaszodott. A vastag hótakaró egyre olvadt, alóla itt-ott kikandikált már néhány hóvirág és fűszál. A levegő megtelt madárcsicsergéssel, a nap langyosan simogatta a fakadó rügyeket. Az állatok is előbújtak téli odvaikból, hajlékaikból és falatoztak az új évszak hozta friss ízekből.
Az erdő mélyén egy aprócska tölgyfahajtás ébredezett lustán, megremegtetve piciny ágacskáit.
 - Hűha! - ámuldozott. - Milyen jó meleg van! Tessék mondani, mi ez a kellemes érzés? - kérdezte a mellette álló Hatalmas Tölgytől.
 - Ez a tavasz Kishajtás. Új életre kelünk mind - felelte az óriás és kinyújtóztatta méretes koronáját, mely még üres volt ugyan, de már látszottak rajta ruhája kezdeményei.
 - Tavasz... - suttogta a kicsi áhítattal és mélyen magába szívta az édes illatokat, melyek már hozzá is eljutottak néhány lenge fuvallatnak köszönhetően.
Gyönyörködve nézte a természet ébredezését, s vidáman kacagott ahogy a könnyű szél játékosan megcsiklandozta.
 - De édes gyerek! - mondta Tavaszi Szellő, aki ilyenkor járta a környéket hogy segítsen Napsugárnak a hó maradékát felszárítani.
 - Az - nevetett Napsugár is és lágyan megcirógatta a vékony ágacskákat. - Reméljük szép nagyra nő majd.
 - Miért kell szép nagyra nőnöm? - kíváncsiskodott Kishajtás bizseregve.
 - Hogy neked is legyen madarad - szólt le a nagy fa és megrezzentette az egyik fölső ágát. Feltekintettek.
A vastag ágon egy parányi, szürkészöld élőlény ült, trillázva, köszöntve a jóidőt.  A szárnya és a farktolla egyik részén citromsárga sávok virítottak. Kishajtást teljesen lenyűgözte a látvány.
 - Nahát, ő a te madarad? Az meg mit jelent? Hogy hívják? - faggatózott.
 - Minden évben rajtam fészkel, én helyet adok neki és óvom, cserébe ő megszabadít a bogarak lárváitól, tisztán tart engem. A neve Zöldike - tájékoztatta az idősebb.
 - Nagyon szép név és ő is nagyon-nagyon szép - csacsogott kedvesen a pici, majd boldogan körülnézett: - És hol az én madaram?
 - Az csak annak lehet, aki már képes őt megóvni. Te még nagyon apró vagy - cibálta meg pajkosan Tavaszi Szellő.
 - Még sokat kell nőnöd - bólogatott Napsugár is.
 - Ó... - szontyolodott el a növényke és vágyakozva bámulta a csodálatos hangú teremtményt.
 - Akkor gyorsan megnövök! - rikkantott aztán vidáman és nyújtózkodni kezdett. Erősen koncentrált, minden erejét összeszedve, a végére egészen belezöldült, de egy fikarcnyit sem lett magasabb. A többiek nevettek.
 - Soká lesz még az, nagyon soká - dörmögte Hatalmas Tölgy és visszavonult kibontogatni a leveleit. A szél is továbbment a dolgára, a nap pedig egy felhő mögé bújt. A kis facsemete magára maradt és továbbra is bánatosan tekintgetett a magasba, a madara után sóhajtozva.
 - Akkor is megnövök, majd meglátjátok - dünnyögte durcásan és megint megpróbált nyújtózni egy kicsit, de mindhiába.
 - Türelem csöppség. Nőni nem így kell - szólt egy kedves hang hirtelen, kicsit távolabbról.
Kisbagoly volt az, aki egy másik fáról az egészet végighallgatta és megsajnálta a pöttöm növénykét. Fejét enyhén oldalra fordította és úgy tekintett le rá.
 - Te tudod hogy kell? Megtanítasz? Kérlek! - könyörgött a kicsi.
Kisbagoly egy darabig töprengett, majd így felelt: - Rendben, megtanítalak. De várj, mert még van egy kis dolgom.
 - De visszajössz? Megígéred? - kérdezte a fácska.
 - Megígérem. Csak várj - bólintott amaz. Elrepült és Kishajtás boldogan kiáltotta az erdő lakóinak: - Halljátok? Hamarosan nagy leszek és nekem is lesz madaram!
   Ettől a perctől kezdve csak várta vissza Kisbaglyot, aki majd megtanítja hogyan nőjön nagyra. Teltek múltak az évek és többé nem szomorkodott. Gyakran beszélgetett Hatalmas Tölggyel, meg a többi fával akik körülötte voltak, és Tavaszi Szellő is meglátogatta minden évben egy kis csiklandozásra.
Időnként körülnézett és fülelt, hátha észreveszi a segítőkész tollast, aztán tovább várt. A 15. tél is elmúlt.
   Egyik reggel Napsugár finoman cirógatta meg őt, ébresztgette téli álmából.
 - Jó reggelt! - melengette, simogatta.
 - Jó reggelt Napsugár! Neked is Tavaszi Szellő! - mosolygott, mert az egyik fölső ágán különös birizgálást érzett.
Erre egy halk kuncogás volt a válasz a magasból: - Ejnye, hát már meg sem ismersz? Méghogy én egy szellő? - nevetgélt valaki.
Kishajtás jobban megfigyelte az ágai közt megbúvó lényt.
 - Kisbagoly? - kérdezte meglepetten. - Hát visszajöttél? Hát mégis visszajöttél! - örvendezett.
 - Megígértem - mondta szelíden a madár. - De a nevem már nem Kisbagoly. Bagolyhölgy vagyok. Te sem vagy már Kishajtás - koppintotta meg csőrével finoman az erős ágat amin ült. - Ifjú Tölgy lettél.
 - Akkor mostmár megtanítasz szép nagyra nőni? - kérdezte a fiatal fa.
 - Dehát már szép nagy vagy! - nevetett Napsugár.
És valóban. Már nem kellett magasra néznie amikor a többi fával beszélgetett, s nem hajlott meg az erős viharok alatt sem. Akkor megértette.
 - Így tanítottál. Csak várnom kellett türelmesen - döbbent rá mosolyogva.
 - Igen - tollászkodott Bagolyhölgy. - Kérdezhetnék tőled valamit?
 - Bármit - felelte az immáron Ifjú Tölgy, s büszkén nézegette magát.
 - Lehetnék én a madarad? - jött a félénk, halk kérés.
A fiatal fa úgy érezte, ez a legszebb tavasz egész eddigi életében. Huncutul megrázta az ágat amin a madár ült és csak annyit felelt: - Hiszen mindig rád vártam.


MAJOROSNÉ JÓSVAI ÉVA

A LÉPÉS
 
   Klári úgy döntött, ma gyalog megy haza. Négy buszmegálló, de gyalog van egy rövidebb út is, kényelmesen haladva 20-25 perc, a busz meg úgy is csak negyedóránként jár…
Egész délután alig tudott a munkájára figyelni, még szerencse, hogy nyugis időszak volt, alig csörgött a telefon, már korábban elkezdett feladatot kellett csak folytatnia…
   Ebédszünetben kezdődött – vagy csak folytatódott…
   Be akart fejezni egy számítást, ezért vagy negyedórával később ment ki ebédszünetre, mint szokott. Kellemetlen volt az idő, szeles, nedves. Csak a közeli élelmiszerboltba sietett, hogy bevásároljon otthonra néhány dolgot – lista a pénztárcában – és valamit magának ebéd gyanánt.
Férje a bolt bejáratánál várta morózus arccal – nem volt megbeszélve:
- Késtél!
- Szia! Nem szóltál, hogy idejössz, ha tudom, hogy vársz, akkor siettem volna…
Ebben a pillanatban a mögöttük levő parkolóból kihajtott egy autó – ezen a parkolón keresztül vezetett a legrövidebb út a munkahelye és a bolt között, erre jött tehát most is -, a vezetője villanásnyi dudaszó kíséretében mosolyogva intett Klárinak, egyik kollégája volt, egy tőle pár évvel fiatalabb férfi…
- Szóval vele voltál, azért nem értél ide időben! – támadt újra Gábor.
- Dehogy voltam vele – válaszolta még nevetve -, szabadságon van már néhány napja.
- Honnan tudod, hogy szabadságon van? – férje szavai éles késként hasítottak a mellkasába.
- Általában szoktuk tudni, ki mikor van szabin… - sóhajtotta.
Kezdődik, megint kezdődik – gondolta Klári összeszorult mellkassal -, de most erős leszek. Nem tettem semmi rosszat, a gyanúsítás minden alap nélküli, nem nekem kellene bocsánatot kérnem… Pedig eddig mindig megtettem, ha nem is szóval, de viselkedéssel, cselekedetekkel…
Bevásároltak, alig szóltak egymáshoz, Gábor elvitte a holmikat, Klári visszament dolgozni…
   Klári kilépett a munkahelye kapuján.
   … Több mint 25 éve vannak együtt, az ikrek már önálló életet élnek, csak látogatóba járnak haza. Az első 2-3 évben nem volt különösebb gond, anyagilag ugyan nehezen éltek, de Csenge és Zoltánka mindig mosolyt tudtak varázsolni az arcukra. Míg gyesen volt, megszűnt a munkahelye, így az utolsó évben beiratkozott egy tanfolyamra. A tanfolyamon pályakezdők és nyugdíjhoz közel állók egyaránt voltak, csinos huszonéves szingliktől őszülő halántékú friss nagyapákig terjedt a skála.  Erősen visszahúzódóan viselkedett, csak néhányukkal kötött közelebbi ismeretséget, velük beszélgetett a szünetekben, együtt mentek haza, míg egyfelé vitt az útjuk. Az addigi taposómalom után kellemes változatosság volt a rengeteg új ismeret és a néhány új arc…
Egyik nap végeztével az egyik férfi csoporttársával – kistermetű, jelentéktelen külsejű, de pengeeszű ember volt – valamely tanfolyami témáról beszélgetve igyekeztek kifelé az épületből.
A bejárati ajtó mellett – ügyesen, takarásban, hogy észrevenni csak az utolsó pillanatban lehessen, de ő mindent jól lásson – állt Gábor a gyerekekkel. Klári azonnal elköszönt a csoporttársától – egyébként sem indultak volna egyfelé, mert a férfi a parkolóba indult, ő meg a buszmegállóba – és odasietett a családjához:
- Sziasztok! – puszilta őket végig.
- Tehát ő volt az! Különbet is választhattál volna! – támadt rá Gábor.
- Kicsoda? Miért? Egy csoportban tanulunk, nagyon értelmes, remekül el lehet vele beszélgetni – értetlenkedett, egyszerűen fel sem tudta még fogni a mondatok valódi értelmét.
Hazáig nem szólt Gábor egy szót sem. Otthon azonban nekitámadt, hogy egy ilyen alja kinézetű férfival hozza őt szégyenbe annyi ember előtt (a csoport többi tagja még szedelőzködött, mikor ők elindultak, a járdán nem volt senki, az úton 2-3 autó, ha elment, még közeli ablak sem nyílik az iskolaépület bejáratára), egy tisztességes asszony nem beszélget bizalmasan – a bizalmas szón volt a hangsúly! – idegen férfiakkal, nem alázza meg ennyire a férjét és mondta, mondta, mondta…
Klári nem is értette meg pontosan, miket hall, mintha kívülről látta volna magukat, egy filmen, annyira valószerűtlen volt az egész, hiszen ő nem is gondolt férfiként a csoporttársára, csak emberként, kiváló beszélgetőtársként…
   Ez volt az első mosolyszünet. Gábor nem beszélgetett vele napokig, meg sem puszilta, közeledéseire teljesen érzéketlen volt. Klári ekkor még nem érzett bűntudatot, a férjének is lehet rossz napja, ő meg nem az elvárásoknak megfelelően viselkedett… Pár nap múlva rendeződött a helyzet és úgy tűnt minden visszatért a régi kerékvágásba…
   Klári azt már menyasszony kora óta látta, hogy anyósa úgy élt idősebb Gábor mellett, mint egy cseléd, négy gyereket szült – fiatalabb Gábor volt az egyetlen fiú! -, vezette a háztartást, dolgozott a kertben és a szőlőben, saját állása nem volt, nem is volt váratlan mikor nem sokkal az ötvenedik születésnapja után feladta… Az egyik pletykás szomszédasszony szerint önként, az orvos szerint stroke miatt…
   Klári átment a zebrán és rálépett arra a járdára, amellyel elkanyarodott a busz útvonalától. … A tanfolyam után talán két évvel jött a trafikos, nem is igazi trafik volt, csak egy asztalka a bolt mellett, amelyen egy apa és húsz év körüli fia egymást váltva árult cigit, rágót, csokiszeleteket. Akkor még nem volt államilag megszabott ára a dohányféléknek, inkább itt vette meg férjének a cigarettát, mert olcsóbb volt, mint a boltban. Egy-két szót gyakran váltott az árusokkal, hosszabban azonban soha nem beszéltek. Pár hét múlva nekitámadt Gábor, hogy mi van közötte és a cigarettaárus között, de még azt sem sikerült megtudnia, hogy az apa vagy a fia került-e gyanúba, esetleg mindkettő…
   Klári ekkor határozta el, hogy lép, elválik, de ott voltak az ikrek, akiket a pénzhiány miatt magával vinni nem tud, itthagyni meg nem bírja őket…. Akkor öngyilkos leszek! – döntötte el. Tél eleje volt, késő délután, felöltözött és elindult, hogy kimegy a sínekhez és megvár egy vonatot… Órákig ténfergett a pályaudvar környékén, olykor sírdogált egy sort, végül hazament.
   Gábor otthon ráförmedt, hogy hol járt, nincs ennivaló se neki, se a gyerekeknek, ott a mosatlan edény, a vasalatlan ruha, itthon van egész nap, mégis csak a rendetlenség, de azt nem kérdezte meg, hogy miért ment el… Csenge és Zoltánka teljes torokból bömböltek (soha nem felejti el az elkeseredett arcocskákat), felhúzódott az ágy sarkába és ott sírt… Azután vacsorát készített maguknak és a kicsiknek, elmosogatott, kivasalt…
   Az ikrek még kicsik, még maradnom kell, határozta el, és hogy meddig arra is talált megoldást. Az asztali naptárba attól kezdve egy keresztet rajzolt, ha Gábor igaztalanul bántotta, aztán lettek fokozatok is egytől három keresztig, olykor egy-egy keresztet kihúzott, ha a férjétől nem várt kedvességet kapott. Eltökélte magában, ha a keresztek száma eléri a százat, újra kimegy a sínekhez…
   Pár évre becsülte azt az időt, aminek el kell telnie, addig a gyerekek nőnek, talán egyéb dolog is történik… Mikor azonban másodszor írta át az esztendő elején a keresztek számát az új naptárba, elöntötte a víz, ha így folytatódik, az év végét sem kell megvárnia… Lazított azon, hogy miért „jár” kereszt, majd pár hónap múlva abbahagyta az egészet.
   Aztán képbe került az újságárus – tipikus, vevőire odafigyelő bácsi -, egykori iskolatárs, akivel összefutott az utcán, színész a tv-ből, az ikrek óvodai-iskolai társainak apukái, meg már nem is emlékszik kicsodák. Lényeg, hogy a férje lássa, hogy létezik –így tehát ő szóba állhat, azaz viszonyt kezdhet vele -, halljon róla valakitől (ez volt a rosszabb helyzet!), ne adj’ isten ő maga említse meg, hogy milyen jóképű volt X. az esti filmben…
   Később az újabb főiskola - az ikrek már iskolások voltak -, a férje is támogatta a beiratkozást, muszáj volt tanulnia, régi diplomájával nem kapott állást. Naponta elvitte a kicsiket a suliba, elment a főiskolára, hazafelé felszedte a gyerekeket, tanult, főzött, mosott, takarított, vizsgázott, szakdolgozatot írt, két évig így telt minden napja…
Klári itt még óvatosabb volt a csoporttársakkal, senkivel nem igyekezett kapcsolatot keresni, az első padban ült és tökéletes stréberként viselkedett, soha nem hiányzott és szorgalmasan jegyzetelt. A szünetekben nem járt ki beszélgetni, újságot olvasott vagy a jegyzeteit rendezgette, alig szólt valakihez, ha őt kérdezték, röviden válaszolt. Mindig elsőként indult haza, így sokáig ki sem derült, hogy többen is abban az irányban laknak, amerre ő.
Nem volt hivatalos kicsengetés, így néha korábban végeztek – hazahozott valaki, azért értél haza ilyen hamar! -, máskor egy kicsit elhúzódott az óra – kivel mászkáltál, már rég itthon kéne lenned! – a tervezett órarendhez képest. Már meg sem hallotta az ilyen megjegyzéseket, alapjuk nem volt, de ellenérveket sem tudott mondani.
   Az államvizsga után hamarosan állást kapott, nyugalmas napok és fárasztó időszakok váltották egymást. Legtöbbször egykedvűen ment haza, de olykor vidáman – valamelyik férfi nagyon feldobott odabent! -, máskor elkeseredetten – ki vagy akadva, hogy kellett hagynod férfikollégák társaságát! -, holott pont fordítva volt, annak örült, hogy végre hazamehet, vagy valamely munkahelyi probléma keserítette el.
   Nem volt ez mindennap persze, hónapok, olykor évek teltek el ilyen megjegyzések nélkül, de ha elhangzottak, úgy fájtak, mint egy késszúrás. Jobban, mint a pofon…
    Klári már az út felénél is többet tett meg, a buszról talán már hazaért volna. Ma erős leszek, megmondom neki, hogy elválok, nem, nem várok tovább – erősítgette a lelkét.
…Egyetlen pofon volt, nem is nagy, már arra sem emlékszik pontosan, hogy mivel/kivel gyanúsíttatott meg, de túl erős szavakkal védekezett, akkor csattant el. Az ágyra zuhant sírni – nem a testi, hanem a lelki fájdalomtól zokogott -, de jó, hogy az ikrek még az iskolában voltak, a férje is megijedt kicsit…
Később hallotta a rádióban, hogy a családon belüli erőszak elkövetői között nagyobb számban vannak tanult, diplomás emberek, mint iskolázatlan bunkók…
   Igen – nézett az órájára – arról a buszról már a kapuban lennék, amit legtöbbször el szoktam érni…
   Legtöbbször. Persze van, amikor nem, mint tegnap is, de előtte már hetek óta nem fordult elő. Hogy mit kapott Gábortól a negyedóra miatt, amit a megállóban várakozva esernyő alatt töltött! Kivel volt, mit csinált, egy családanya igyekszik haza munka után, nem férfiakkal(!) lófrál a városban, nem bújik el félreeső irodában valamelyik kollégával, hogy ne vegye észre, vége a munkaidőnek, nem hozza szégyenbe a férjét, nem alázza meg, nem, nem, nem…
   Gábor az internet miatt húzta fel magát a múlt héten. Egyetlen gépük volt otthon, és a központi szerverre érkező e-mailjeik nem voltak jelszóval védettek. Klári jelentkezett az egyik honlapon hirdetett többhetes nyereményjátékra, s miután minden feladatot sikerült megoldania, részt kívánt venni a nyeremények sorsolásán is, de ehhez még meg kellett adnia teljes nevét, lakcímét és telefonszámát is (így van benne a telefonkönyvben is), és a kiíró küldött egy válaszlevelet, amelyben elfogadta a részvételt, és megismételte az adatokat. Na, ezt az e-mailt olvasta el a férje, a reakció nem is maradt el, nem foglalkozott azzal, hogy hova és miért küldte el az adatait, csak magával a levéllel, biztos megint(?) palit akar fogni, azért ez a levelezés, meg sem hallotta a magyarázatot, hogy mi célból…
Azóta megint fagyos a hangulat, tegnap később ért haza, délben is „elkésett”, ma is késni fog, de a támadást nem fogja szó nélkül hagyni, nem fog magyarázkodni, megalázkodni, összepakol, elköltözik és elválik. Csenge és Zoltán már alig vannak otthon, a fizetéséből egy kicsi albérletet fenn fog tudni tartani. Lépni kell, máris késő. Valahol olvasta, hogy sok nő csak azért marad egy vállalhatatlan kapcsolatban, mert nem képes felelős lenni a saját boldogságáért, hanem mástól (egy férfitól) várja, hogy azt megteremtse számára…
   Klári az ikrekre gondolt mindig, amikor a válás gondolata megfordult a fejében, imádják az apjukat, ebben tényleg kiváló, csak férjnek gyalázatos olykor… Csak olykor, ez az igazság, de minden ilyen alkalom egy késszúrás volt a lelkében, így az lassan meghal, ha nem lép…
 
   Ha ma is felelősségre von ezért a pár percért, azonnal összecsomagolok, elmegyek valami panzióba, majd keresek egy kis albérletet – motyogta Klári magában, akik mellette mentek el, csak halk mormolást hallottak, de a fejében kiáltásként hangzott a mondat.
Már a lakásuk közelében járt, átmegy az úton, a villamossíneken és a szemközti kis utcában ott a ház, amelyben laknak.
Lelépett a járdáról, autó nem jött, elindult…
Lépek végre, összecsomagolok, elmegyek, elválunk – ismételte magában.
Látta, de nem érzékelte, hogy a villamosvezetőnő kétségbeesett arccal veri a jelzőcsengőt, húzza a fékezőkart, nem hallotta a csikorgó fékezést sem a nedves síneken…
Lépek, mielőtt teljesen beleőrülök – ismételte félhangosan.
A villamosvezetőnő arca egyre közeledett…
Milyen fiatal lány vezeti ezt a villamost – villant át az agyán, aztán még egy rövid csikorgást hallott, távolabbi és közelebbi férfikiáltásokat, női sikolyokat, gyereksírást, talán két másodperc telt el, talán öt, esetleg tíz, aztán már csak a sötétség ….


MAGGOTH 

A BIZONYÍTÉK
  

Az ellopott géntesztelő pisztoly kijelzőjén a várt értékek villannak fel. Fáradt elégedettséggel a mosdótükörbe bámulok. Sokféle genetikai szer létezik: akadnak olyanok, amik csak a házi kedvencekre hatnak, meg olyanok is, amelyek csak a kínaiakra. Tudom, mert utánajártam. Persze a kutatók nem hoznak mindent nyilvánosságra – meg sem tehetik, mert eredményeik nagy részét a kormány titkosítja.

Olyasmibe folytam, amibe nem kellett volna: az Aranykor Alapítvány Szeretetotthonának ügyeibe ütöttem az orrom, ahol a gazdag ügyfelek sorra távoztak az élők sorából, anélkül, hogy az idegenkezűség gyanúja felmerült volna. Kérdezhetik, hol itt az ügy? Elvégre abban semmi kivetnivaló sincs, ha jómódú öregemberek természetes halállal elhunynak – úgymond a magas kortól –, utána pedig hozzátartozóik az addig gondjukat viselő szervezetet jelentős összeggel támogatják. Sőt, az sem büntetendő, ha az egyedülálló aggastyánok és matrónák az Alapítványra hagyják mindenüket, mielőtt a boldogabb vadászmezőkre lovagolnak.
Eszembe sem jutott volna szagot fogni, ha Saunders nem küld üzenetet a számítógépes postafiókomba, hogy látogassam meg. Az öregfiú a nagy idők szemtanúi közé tartozott, abból a korból, amikor a bűnüldözés még gyerekcipőben járt. Miután nyugállományba vonult, sokan leírták, vagy abba a hibába estek, hogy szenilis őskövületnek könyvelték el. Szerintem azonban nem fenyegette a szellemi leépülés veszélye, ha hatvanöt évesen elsajátította az internet használatát. Így hát felkerekedtem és ellátogattam hozzá az Aranyotthonba, ahol belekevert az ügybe, amely a későbbiekben rögeszmémmé vált.
A kertben találkoztunk, nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy azért, mert attól tart, odabent lehallgatják. A földet megsárgult avar borította, de időnkét fekete rovarokat láttam a levelek közt mászkálni. Saunders egy bejárattól távol eső padon ült, lába előtt kavicsos ösvény húzódott. Töpörödöttnek és törékenynek tűnt, első pillantásra láttam, nem húzza sokáig.
        Hello, Irving! – köszöntöttem túljátszott vidámsággal. – Hogy van?
Kíváncsi madárhoz hasonlóan félrehajtotta a fejét.
        Szerinted hogy vagyok, Jack? – kérdezte vissza.
        Nem valami jó bőrben – állapítottam meg.
Miközben kezet ráztunk, nagyon figyeltem, nehogy megszorítsam az ujjait. Leültem mellé, és alaposan végigmértem. Nem így élt az emlékezetemben, de az ember memóriája sokszor megszépíti a dolgokat.
Halkan, szabatosan kezdett beszélni, azt mondta, egy öreg barátja miatt – őt idézem – „szállt meg itt”, mert az amúgy makkegészséges Hawthorne bíró innét már csak koporsóban távozott. Saunders mindent kiderített, amit lehetett. Mindehhez igénybe vette minden elfeledett kapcsolatát, régi szívességeket hajtott be, míg meg nem szerzett minden információt. Adósai kiszagolták a vezetőség tagjairól, hogy a többségük tudósként dolgozik, olyan hivatalosan nem létező kormányzati intézményekben, amelyekben genetikai kísérleteket végeznek az öregség lelassítására. Az Aranyotthon csupán mellékkereset a számukra, ahol befolyásos embereket szabadítanak meg nem kívánt hozzátartozóiktól, anélkül, hogy abból hajcihő támadna. Nyilván az általuk kidolgozott eljárások fordítottját csinálják, azaz az intézmény lakóiban felgyorsítják az öregedés folyamatát. Senki nem piszkálja őket a másik oldalon elért eredmények miatt, meg aztán a hatalmasoknak szüksége van rájuk. Nehéz ellenük bizonyítékot találni, mert az általuk alkalmazott szereket semmiféle toxikológiai vizsgálat sem mutatná ki. A delikvensek leépülését gyorsítják fel, az élettani folyamataikat különleges génekkel manipulálva. Miután beáll a halál, az érintettek, néhány ritka esettől eltekintve, urnában végzik.
Csendesen hallgattam, és próbáltam mérlegelni a szavait. Saunders világéletében bűnöket leplezett le, megeshetett, hogy elméjét elhomályosította az aggkori szenilitás, és oda is összeesküvést képzelt, ahol valójában semmi sem történt. Lehangoló fizikai állapota éppenséggel ezt a feltevést látszott alátámasztani, de nem azért lettem nyomozó, hogy a puszta külsőségek alapján döntsek. Az öregúr összeszedetten beszélt, és amit közölt, hihetően hangzott.
Mondtam, hogy utánajárok a dolognak, de ha akarja, azonnal kiviszem innét; az ügy érdekében akár még a detektívigazolványomat is latba vetem.
Csak a fejét csóválta.
        Nem – szögezte le hűvös mosollyal. – Úgysem hagynának kimenni, az egészségi állapotom instabil mivoltára hivatkoznának. Közben eleresztenének pár telefont, és fentről jönne a parancs, hogy állítsd le magad. Ennek semmi értelme. Különben is, csak felesleges figyelmet keltenénk. Egyelőre sejtelmük sincs, mi céllal érkeztem ide. Jobb lenne, ha ez így maradna, és zavartalanul dolgozhatnék. Most csak a földszinti senkik egyike vagyok, egy érelmeszesedett agyú zsaru, akinek a vagyonát az Alapítvány örökli, ha lábbal előre viszik ki az épületből. Azért választottalak téged, Jack, mert te még fiatal vagy, de jó rendőr. El tudod kapni őket, ha velem valami történik.
Összeráncoltam a homlokom.
        Szóval, ez egyfajta végrendelet – állapítottam meg. – Rám testálod az utolsó ügyedet, amit nem biztos, hogy be tudsz fejezni.
Saunders elmosolyodott.
        Akár így is tekintheted – ismerte el.
Nem szívesen hagytam ott az idős nyomozót a kastélynak beillő épület parkjában, baljós előérzet telepedett rám. Két nap múlva Irving Saunders öregkori végelgyengülésben elhalálozott.
   
Megpróbáltam kézzelfogható bizonyítékokat gyűjteni az Alapítvány ellen, de mindig falba ütköztem. Feltűnés nélkül manővereztem, hiszen komoly alap nélkül nem vádaskodhattam. Az Aranyotthont árnyalakok vezették, kisiklottak az ujjaim közül, mint az angolna. Senki nem akart semmi gyanúsat észrevenni, a rendőrkapitány anyja is onnét vette végső útját a temető felé. Az elhunytakat hamvasztották, a szertartás előtt a törvényszéki orvos nem talált semmi szokatlant.
Próbáltam a hatalmi felépítmény alsóbb szintjein található alkalmazottakat megkörnyékezni, de velük sem jutottam dűlőre. Még az egyszerű takarítók is a sokszorosát megkeresték az ország hasonló intézményeiben tevékenykedő kollégáiknál. Ráadásul egytől-egyig feddhetetleneknek és megkörnyékezhetetleneknek bizonyultak. Elhunyt náluk pár híresség, aki koporsós temetést kapott, de ritka szigorral őrizték ezeket a porhüvelyeket, egy sírgyalázást pedig még én sem mertem megkockáztatni.
Mialatt a „hétköznapi ügyekkel” foglalkoztam, a háttérben egyre dühödtebben küzdöttem, hogy az igazságra fényt derüljön. A szabadidőm jó részét az Aranyotthonra áldoztam, az évek során hatalmas adatbázist gyűjtöttem. Az egész intézményt kívül-belül megismertem, az alaprajztól kezdve egészen a biztonsági rendszerig – ha álmomból felriasztva elém tették volna valamelyik ottani munkás fényképét, gondolkodás nélkül megmondtam volna a nevét.
A génkutatásról minden elérhető információt megszereztem, sőt még a titkosakat is egy hacker segítségével, de a megoldás fikarcnyit sem került közelebb. Nem alapítottam családot, a magánéletem romokban hevert. Saunders jól feladta a leckét, a bizonyítékkeresés megszállottjává váltam.
Most egy megvénült zsaru néz vissza rám a mosdótükörből.
A nyugdíjba vonulásom alkalmából rendezett ünnepség nem hagyott bennem mély nyomot, ilyen elszánt kutatás mellett nem jutott időm barátokat szerezni. Másnap pénzzé tettem mindenem, és örökre elhagytam a várost.
Távozásom pillanatától Jack Crawford megszűnt létezni. A helyét Stanley Usher vette át, aki teljes vagyonát az Aranykor Alapítványnak adományozta, hogy utolsó éveit e jó hírű intézmény védőszárnya alatt tölthesse. Nem maradt egyéb választásom, harminc évet áldoztam az életemből.
Gyakran látom Saunderst azon a padon ülni, amelyen elbúcsúztunk, időnként mellé telepedek, hogy beszélgessünk. A távolból derűsen mosolygó öregúrnak tűnök – a kor és az elszántság a megtévesztés mesterévé változtatott. Az alkalmazottak jámbor vénségnek tartanak, fogalmuk sincs róla, hogy a bukásuk leszek; ahogyan arról sem, hogy sikerült megszereznem a laboratórium nyitókódját.  
Ma éjjel találtam valamit a véremben. A hosszúra nyúlt nyomozás során elég időm volt kitapasztalni, mit keressek. Ideje megszöknöm az alagsori szennyvízelvezető rendszeren keresztül. A jó emberöltőnyi türelem végre meghozta a gyümölcsét, megtaláltam a bizonyítékot, amit kerestem.
Itt áll velem szemben, ráncos arca a tükörből bámul rám…

 

 

 



Képgaléria





Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!