Bejelentés



Lena Belicosa honlapja
Semmi sem történik véletlenül!

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








    

SÁRGAI-SZABÓ ANNA: ÚTKÖZBEN

 

     A HÉV-en vettem észre. Akkor figyeltem fel rá, amikor kivett a táskájából egy szelet, fehér szalvétába csomagolt kalácsot. Szikkadt volt már, talán előző napi lehetett. Óvatosan eszegette, figyelt, hogy ne essen a morzsa a padlóra. Hosszasan rágott minden egyes szárazédes falatot. Aztán ahogy a kalács elfogyott, az ajtók becsukódtak, én pedig bent ragadtam. 
Néztem a hamuszürke, beesett arcát. Szemére mélyről jövő szomorúság vont fátylat. Utat engedve bánatának, belefújtam. Még a járomcsontját sem érte el a könnycsepp, máris letörölte a szalvétájával. Egymáshoz szorította a térdeit és a kopott bőrcipőit.
Amikor egy idős úr leült mellé, még csak rá sem pillantott. Kizárta a külvilágot, csak a suhanó fák és a Duna léteztek számára. Kirázta a hideg. Körülöleltem, bebújtam viseltes pulóvere szemei közé, próbáltam átmelegíteni. Zsíros haját kifésültem az arcából, hogy jobban lássa a tájat. Hallottam a szívverésén, hogy megnyugtatja.  
Megcsörrent a telefonja. A főnöke azt kérdezte tőle, hogy tud-e hétvégén helyettesítést vállalni. Azt mondta, rögtön visszahívja, meg kell beszélnie a férjével.
– Szia. Most hívott a Sándor, be kellene mennem vasárnap. Marika lebetegedett – mondta.
– Menj csak, jól jön a pénz – válaszolta egy öblös hang.
– Viszont akkor nem tudom megcsinálni a lábszárpörköltet. Tudod, azt beszéltük, hogy az évfordulóra megfőzöm.
– Majd elutazunk valahova. Vagy elmehetnénk egy étterembe.
– Te is tudod, hogy nem lehet – mondta.
Ahogy ezt kimondta, egy újabb forró könnycsepp szaladt ki rejtekéből. Végigsimítottam az arcán, egy lágy érintéssel megszárítottam. Visszahívta főnökét, mondta neki, hogy számíthat rá. Reggel hétre ott lesz.
    Megérkeztünk a végállomásra. Egy kis ideig az egyik bódé kirakatában díszelgő karórákat nézegette, aztán továbbindult. Két suhanc rögtön a nyomába eredt, ahogy láttam az egyiknél kés is volt. Eltökélten, egyre gyorsabb léptekkel közelítettek felé. Valamit motyogtak egymásnak, de nem hallottam tisztán. Összeszedtem minden erőmet, és egy hatalmas lökéssel lefújtam a késes baseballsapkáját. Mire felszedte a földről, ő már bement az élelmiszerboltba.
Az ajtóból figyeltem, ahogyan a joghurtok között válogat. Egyesével megnézte mindegyik lejárati idejét, majd azt tette a kosarába, amelyik a legtovább elállt. A polcok között nem láttam, mit csinál. Azt hittem, elveszítettem szem elől, de aztán ismét feltűnt.
A pénztárnál hosszú percekig keresgélt a táskájában. Végül a nagy gonddal kiválasztott joghurtot a kasszásnál hagyta. Nem volt nála elég pénz, csak egy kiló kenyeret és egy doboz sertészsírt tudott venni.
A hazafelé vezető úton egy öltönyös úr majdnem fellökte. A férfi telefonált, szinte rohant a HÉV-hez. Befújtam a kabátja alá, csak hogy megborzongjon. Még elnézést sem kért tőle.
Visszamentem hozzá. Halvány rózsaszín pulóverét egész a könyökéig felhúzta. Melege volt. Aztán megállt. Lehajolt, felvett a földről egy színes papírt. Még az öltönyös kabátjából esett ki, nem törődtem vele. Egy sorsjegy volt. Egyre hevesebben kaparta a tárcájából előkotort ötforintossal. Lefújtam a védőréteget a járdára, hogy jobban lássa a mintákat.
Nyert. Méghozzá a főnyereményt, ötmillió forintot. Megint összegyűlt egy könnycsepp a szeme sarkában, de bánat már nem volt benne. Hagytam, hadd csurogjon végig, egészen az álláig.
Elővette a telefonját, remegő kézzel kereste ki a férje számát.
– Szia, drágám! Mondtam a Sándornak, hogy bemegyek, de munka után beülhetünk egy étterembe. Vagy a jövő héten lemehetünk akár a Balatonhoz is. Biztos gyönyörű tavasszal. Te voltál már ilyenkor?
– Ezt hogy érted? Mi történt?
– Ha hazaértem, elmondom – válaszolta.
Léptei sokkal könnyedebbé váltak, szinte szökellt a mocskos aszfalton, sápadt arca hirtelen kipirult. Még egy mosoly is megjelent vékonyka szája sarkában. Vászonszatyra már nem a csuklóján lógott, ütemesen lóbálta két ujja közé szorítva. Én is rásegítettem, minden előrelendítésnél megfújtam.
A betonnal borított focipálya mellett kissé lassított a rohanó tempóján, majd egy kopott pad mellett megállt. Kezeit széttárta, és csak annyit mondott halkan: köszönöm.
Belefújtam a hajába, kinyúlt pulóverébe, még abba a szinte láthatatlan lyukba is beférkőztem, ami a nadrágja térdén keletkezett. Egész testéből libabőrözött, de nem tette le a karjait. Szemeit becsukta, száját mosolyra nyitotta. Merev izmai sorra ellazultak, vállát hátrafeszítette. Szinte várta, hogy felkapjam, és a magasba repítsem.
Egyre erősebben fújtam, mígnem aprócska kezéből kicsúszott a sorsjegy. Próbáltam utánaeredni, de igyekezetemmel csak még messzebbre sodortam. Percekig kerestem, hiába.
Mire visszaértem hozzá, az egykor pirosra mázolt pad szélén ücsörgött, arcát a kezébe temette. Háta hatalmasakat rázkódott. Kétségbeesésemben még egyszer körbenéztem, de még csak nyoma sem volt annak az átkozott kartonpapírnak. Mintha elnyelte volna a föld.
Melegen átöleltem, leheletfinoman cirógattam, ahol értem. A sírás szép lassan szipogássá csendesült. Morzsáktól piszkos szalvétájával megtörölte szemeit, szatyrát átfűzte a csuklóján, majd felállt a padról. Megremegett, amikor megint megszólalt a telefonja.
– Nem fogod elhinni, mi történt! A szél befújt az ablakon egy sorsjegyet – mondta az öblös hang.

MAKÁCS ANNA: ÖRÖMTÁNC

 

Lábam félelem és gátlás nélkül lépi a lépéseket, és én csak táncolok. Szabad vagyok! Minden tökéletesen rendben van. Minden, amihez fogok, sikerül. Boldog vagyok, szeretek élni.
Ezt élem át minden péntek este a szakrális körtánc foglalkozáson. Különböző korú, foglalkozású, vérmérsékletű hölgyek jövünk össze ilyenkor hódolni ennek a szenvedélynek. Minden alkalom egyedi és megismételhetetlen. A körvezető (táncoktató) minden alkalomra elkészíti virágokból, termésekből, gyümölcsökből, kendőkből, szalagokból, jelképekből (pl. kis angyalszobrok) és gyertyákból a körközepet, amit körbetáncolunk. Az összejövetel végén az összetáncolt energiákat egy szerettünknek elküldve együtt fújjuk el a gyertyákat. A köszöntőtánc alatt tekintetünkkel és mosolyunkkal üdvözöljük egymást. A lassúbb ráhangoló táncokat erőteljesebb, dinamikusabb földtáncok követik, ilyenkor csak úgy cikázik a körben az energia. A zárótáncok ismét lassúbb már-már meditatív táncok, addigra mindenki lecsendesedik. A gyertyaelfújást a megosztó kör előzi meg, amikor elmondhatjuk egymásnak az aznap este átélt, bennünk feljövő érzelmeket. Egy szabályt ugyanis szigorúan betartunk: a táncok között nem engedjük el egymás kezét és nem beszélgetünk, nem szakítjuk meg a kialakult energiakört. 

Szinte hihetetlen, mekkora változáson megy át mindenki ez alatt a másfél-két óra alatt. Megérkezünk egy nehéz hét fáradalmaival, örülünk az ismerős arcoknak, feloldódnak bennünk a testi feszültségek, feltöltődünk energiával. A körtánc segíti a testi elfogadást is: ott tényleg igazi csajok vagyok, felvesszük a szoknyát, feltesszük a hozzá illő fülbevalót, kendőt kötünk a derekunkra, és siklunk, mint a sellők. Észre lehet venni, hogy milyen sokat javult a mozgáskoordinációnk, hiszen ezek a mozdulatok összehangolják a két agyféltekét. Tényleg különböző minden alkalom, hiszen nem mindig ugyanazok az emberek vannak jelen, de ha mégis, akkor is mindenki hozza magával az éppen aktuális örömét, baját, és ezek is meghatározzák, miket élünk át aznap.

Két éve járok rendszeresen ebbe a körbe. Más ember lettem általa. Az a nő, aki mindig vágytam lenni, de a kívülről jövő hatásoknak engedve hagytam magamban elnyomni. Elfogadtam, hogy kontroll alatt kell magamat tartani, meg kell felelnem elvárásoknak, nem engedtem meg magamnak semmiféle tévedést, az érzelmeim kifejezését, maximalizmusomat ezen a téren tökélyre fejlesztettem. Tűrtem és elfojtottam, közben pedig éreztem, hogy belülről szétfeszít ez a túlzott kontroll. És a kitörés előtti pillanatban találkoztam a körtánccal. Először csak vágyakoztam utána, irigyeltem azokat, akik meg merik engedni maguknak ennek a felszabadult érzésnek az átélését. A táncolásban egy pillanatig nem éreztem tétet, a maximalizmusom háttérbe vonult, teljesen átadtam magam az élvezetnek. Persze ez így lenne természetes, mégis többen sokáig azért mentegetőznek, mert időnként még elvétik a lépéseket. A vezetőnk szerint soha nem véletlen, miért éppen azt a táncot és annál a lépésnél vétjük el. Olyan is előfordul, hogy ki kell állnunk a körből. A kineziológiához hasonlóan oldja a tánc a blokkokat az izmokból. Néha persze akkor is eltévesztjük, amikor már elbízzuk magunkat, mennyire jól megy. Gőgösségünkért a sors ilyenkor az orrunkra koppint: nagyobb alázatot, kérem.

  A körtánc-foglalkozásokon többségében már ismerős táncok bukkannak fel, de mindig tanulunk új koreográfiát is. Mert ezeknek a táncoknak kész koreográfiája van, a lépések állandóak. Mégsem érzem magam korlátozva. Szabad vagyok, elmerülhetek a táncban, visz a lábam, járom a táncot spontánul, azt lépem, amit a zene megkíván. 
Az első félév az átalakulás időszaka volt számomra. Újra megszülettem, végigéltem az eddigi életem, és amikor a jelenlegi életszakaszomhoz értem, újjászülettem. Azóta a 40-es évei elején járó boldog nőként táncolok minden péntek este, számomra ez már örömtánc. Az első alkalom -új év lévén- spirál szertartással kezdődött. Ez nagyon megérintett. Mérhetetlen szükségem volt a céljaim mély átgondolására. Meg kellett fogalmaznom, milyen berögzült rossz szokásommal akarok leszámolni, ezt a papírt szertartásosan elégettem, a vágyott célok papírját pedig a szívem fölé helyezve megőriztem. Akkor este a zárótánc (Békehozó) fogott meg a legjobban, csak később értettem meg, hogy a víz hangjai és a ringató mozgás hatására úgy éreztem, mintha az anyaméhben lennék. Kezdettől fogva különös vonzalmat éreztem a gyerektáncok iránt. Különösen élveztem a toporzékolós zsidó és a lábunkkal napocskát rajzoló délszláv gyerektáncot. Ilyenkor lelki szemeim előtt szőke copfos kislányként jelentem meg, aki önfeledten ugróiskolázik. Felnőttként pedig büntetlenül kiadhattam magamból a felgyülemlett agressziót. Pár hónappal később azt vettem észre, hogy teljes extázisba tudok kerülni az igazi nőies táncoktól. Víz jegyű vagyok, a nyugtató, andalító, hömpölygő zenékben éreztem otthon magam mindaddig, amíg a tűz aszcendensem nem került fölénybe. A valódi szabadság érzésével táncoltam a  Rumelájt, a Lute,Lute-t, a Tango To Evorát.

Az első hónapok alatt folyton beteg voltam. Családom sem értette, mit élvezek azokban a táncokban, amik megbetegítenek, hiszen az eddigi életem során előforduló betegségtünetek újra megjelentek. Persze csak felvillanás szerűen. Én tudtam, ezzel is tisztulok. Mintha a csakráimon ment volna végig ez a fizikai megtisztulás. A tuwai termékenységi tánc hatására kiújult az aranyerem, meggyógyult, mikor sikerült magam leföldelni, és elindultam a kiegyensúlyozott, harmonikus élet útján. Megszűntek menstruációs problémáim, mert már kezdtem magam szeretni, megengedtem magamnak, hogy élvezzem a táncot. Elmúlt a gyomorégésem, „meg tudtam emészteni” a problémáimat. Az utóbbi években ezeken a területeken tettem szert némi súlyfeleslegre. Hiába próbálkoztam fogyókúrával. A tánc hatására egyszer csak azt vettem észre, tűnnek el rólam a felesleges kilók. Kezdtem jól érezni magam a bőrömben, szívesen néztem tükörbe. A szívcsakra tisztulásakor meg tudtam bocsátani szüleimnek, önzetlenül tudom őket szeretni azóta. Sokszor küszködtem torokfájással, rekedtséggel életem során. Az átalakulási folyamatban pár napra teljesen elvesztettem a hangom. Elnyomott érzéseim felszabadultak, őszintén és nyíltan tudok azóta beszélni, bátran énekelek társaságban. A felső csakrák feladatai ezek után már jól működtek az életemben: az intuíció, a tiszta érzékelés, a bizalom.

Önmagam ura lettem. És lábam azóta is félelem és gátlás nélkül lépi a lépéseket, és én csak táncolok. Szabad vagyok! Minden tökéletesen rendben van. Minden, amihez fogok, sikerül. Boldog vagyok, szeretek élni.

THÖKÖLY VAJK: ERDÉLYBŐL FÚJ A SZELLŐ

 

      Megroggyant térdekkel csoszogott az öreg Thököly végig a mólón, s a napfényben fürdette arcát. A távolba meresztette a tekintetét, s mosolyogva bámulta az óceánt. Ott hullámzott előtte az egész világ vize, de nem látta a szemével a horizontot. Arcába kellemesen lehelt bele a tengerparti szél, s mit sem tudva erről, csak meredten bámulta a végtelent. Aztán lassan behunyta a szemeit, s a szellőre figyelve átkápráztatta magát egy teljesen más világba. Karjaival megkapaszkodott a móló korlátjába, s azt képzelte, hogy egy botra támaszkodva áll. Igen, otthon. Ott, ahol már nem járt vagy ötven éve, de szíve még ma is úgy dobogott a földért, ami hívogatta, mint amikor elhagyta kényszerből, menekültként.
    - Erdélyem - suttogta magában. Mondhatta volna hangosabban is, vagy akár ordíthatta is volna, de mit sem értette volna azt az a fekete srác, aki nem messze tőle fotózta a parti homokot. De még az a sárga lány sem értette volna ezt az érzést, aki egy fehér sráccal kézen fogva sétálgatott arra, miközben madarak szálltak el a fejük felett.
    Szemeit összeszorítva ott volt előtte minden, úgy mint hajdan. A Kárpátok szele csapta meg az arcát, s enyhén esőt szitált bele, hogy érezze, a természet él, és mellette van. Aztán a patakok hangja körbetáncolta őt, és bármenyire is reszketett a lába, s tartotta magát, hogy el ne essen, úgy rohant lefele a meder melletti fák alatt képzeletben, mint hajdan. Végig a búvó patakokat követve, befele a völgyekbe, ahol a fenyők vele együtt ölelték egymást, és sírtak, lassan ringatva törzsüket a sziklás meredek partokon.
    - Itthon vagyok! - s ez oly csodás volt. A szeretett hazát, ami elkergette, újra ölelhette.
    Aztán elengedte a móló karját, s érezte, mintha a bot, amire eddig támaszkodott, elhagyja. Valami olyat érzett, mintha a nyugalom és a békesség angyala simogatta volna őt.
    - Köszönöm, hogy… - motyogta meredten, s hátraesett. Nem mozdult, s szinte észre sem vette senki, ahogyan ott fekszik. De nem, nem hagyhatta, hogy csak az érzékei haljanak meg otthon, s a teste itt maradjon idegenben. Szívét újra felkapcsolta tartalékra, majd lassan feltápászkodott. A holnapra gondolt. Arra napra, mikor végre hazamegy.
    Megfordult, és elhagyta mólót. A repülőjegy már várta, mely egy hete ott volt előkészítve a táskával együtt az előszobában. Taxival ment ki, búcsúzni sem tudott senkitől. Akik valamit is jelentettek neki itt, idegenben, azokat mind túlélte.
    Lassan haladt át a városon, mit lehet, utoljára lát, de nem érezte, hogy elveszít valamit. Úgy érezte, hogy inkább nyer. A nyüzsgés, a zaj, a soha nem alvó város már nem tudott adni neki semmi olyat, ami esetlegesen érdekelné.
   Aztán elindult a gépe. Még egy pillantást vetett a szoborra, ami a szabadságot hirdeti az egész földön, de mit sem érdekelte ez. A szabadság - gondolta -, az nem itt van, hanem valahol az óceán túlsó felén...
   Jó pár óra repülés után már látni lehetett fentről a földön elterülő csíkokat. A csíkokat, melyeket dolgozó emberek nyestek bele a föld testébe, hogy túlélhessék a holnapot. Érezte, ahogyan minden porcikája egyre gyengébb, de lelkében és szívében olyan érzések kavarogtak, melyeket még soha nem érzett.
    Szerencsésen leszálltak egy nagyvárosba, ahol már a családja, akik itt maradtak a hazában, várták. Könnyes szemmel ölelték át egymást, s akármennyire is hosszúra nyúlt a nagy találkozás, akkor is egy pillanatnak tűnt. Autóba szálltak, s elindultak a rég nem látott kis falu fele. Már nem az a zötykölődésmentes autózás volt, mint odaát. Kátyúkon és szerpentines utakon keresztül szívta magába az életet, és a levegőt, mi csak álmaiban jelent meg neki és adatott meg, hogy beleharapjon.
    Reszkető lábakkal lépet ki az autóból, s ment be a kis portára. Oda, ahol a gyerekkorát töltötte. Ahol a tyúkok közt szaladgált s dolgozott az apja mellett. A diófa már szinte a fél udvart beárnyékolta, melyre mindig is csak egy kis csemeteként emlékezet, pár lekonyult levéllel. Ismeretlen ismerős arcok puszilták meg az arcát, kiket eddig még csak fényképen látott. Gyerekek, unokák, anyák. Már nem sok embert ismert itt, de a táj ugyanúgy csillogott előtte, mint hajdan. Az első éjszaka aludni sem tudott, csak forgolódott, s érezte, hogy egyre nehezebben szívja be a tiszta hegyi levegőt. Feltápászkodott nehezen, és megroggyant térdekkel kicsoszogott a ház mögötti kertbe. A holdfényben az erdőt nézte, mely nem messze terült el, ahol még gyerekkorában csintalankodott.
    - Ott aztán élet volt mindig, akárhányszor is szaladtam fel a domboldalra - gondolta magában.
    Lassan leült a fűbe, s tenyerével simogatta. A tücskök ciripelését, és a közeli patakból kiszűrődő békák brekegését hallgatta. Igen érezte, hogy megnyugszik, s lassan hátradőlve belefeküdt az éjszaka által sötétre festett zöld gyepbe. A csillagokat nézte, ahogyan a feje fölött ragyognak. Aztán már nem bírta tovább, sírni kezdett örömében. A könnyek közt homályossá vált égbolt egyre világosabb lett előtte. A szív, mely mindig is ezért a helyért dobogott, s az sem számított, ha a világ végén bujkált, megállt. Örömmel halt meg, boldogan, hiszen teljesült a vágya. Hazajött, hogy ott váljon porrá, amely porból lett.
    Mert számára mindig csak egy helyről fújt édesen a szellő... Erdélyből.

SZABÓ AIDA (JAMPA DROLMA): GYERMEKVARÁZS-EMLÉKVARÁZS

 

Belső kincsestáramban bőven akadnak a gyermekkoromból kellemes benyomások, amik bizonyos élethelyzetekben időnként felcsillannak. Most is, ahogy a távolból egy harang bim-bamja vibrál, felidézi a tiszakécskei református templom megkonduló harangját.

Kécske, a Tisza … Amika, Nagyapa, a két tiszakécskei öreg, akik egész évben csak arra vártak, hogy eljöjjön a nyár. A nyarak hozták nekik a megkettőzött fényű napsugarakat, mert jöttek az unokák, és színes, hangos viháncolásuk betöltötte az apró szobát.
De várták a két pesti lányt a játszópajtások is. Tiszakécske, már a neve is mutatja a Tiszával való kapcsolatát – a folyó partján fekszik. A napi több kilométeres sétánk le a Tiszához, hogy fürödjünk, számunkra elmaradhatatlan volt. Szőlősök és gyümölcsösök között vezetett az Alföld puha, szőke homokjával beterített kanyargós út. Míg leértünk, többször is kénytelenek voltunk a hatalmas diófák alá menekülve hűsölni a napnak izzó sugarai elől. Lábujjaink közül vidáman bukkantak elő a finom homokszemek, hogy versenyt fussanak az égen tollászkodó felhőkkel. – Dehogy kellett nekünk a cipő, a szandál! Az első az volt, hogy lerúgjuk, és egész nyáron mezítelen lábbal járjunk, szaladgáljunk. Talpunk alatt érezzük a kövek szúrását, az égető homok forróságát és az agyagnak, az iszapnak cuppogós ragacsát. Hu, micsoda élmény volt, pedig de kapkodtuk sokszor azt a meztelent, hogy sütött, hogy szúrt a talaj! Aztán ősszel a nagy Budapesten hetekig véres sarokkal bicegtünk, de azt a mezítlábas élményt nem cseréltük volna el semmiért sem, mert számunkra az a határtalan szabadság üde levegőjét idézte.  Atyám, az öregmentős a mentőladikjával nyarakon át az őrző-védangyalunk volt. Nem véletlenül kapta ezt a ragadványnevet, mert egész nyáron az életünk felett őrködött. Sokszor kísért aggódó, figyelő szeme minket, amikor az ifjúság forrófejű gőzében a félelemnek kajánul a szeme közé nevetve kemény karcsapásokkal szeltük át a selymes vizet. Felszakadó sóhajával együtt értünk partra. A meredeken felkapaszkodva csendesen susogó jegenyék vártak ránk, és a gyümölcsfák roskadozó karjaikat nyújtogatták érő terméseiket kínálva. Dézsmáltuk a túloldali szilva-, barack-, alma-, körtefa éretlen gyümölcsét, és tömtük a mindig éhes kamasz hasunkat fekete és fehér szederrel.  – Miért is csábított volna minket az érett gyümölcs, ami kosárszámra állt otthon?!  
Emlékszem még a Tiszán elúszó pöttyös – Apu hozta – labdákra. Bizony egy nyáron több labda is a folyam hullámainak játszótársává szegődött. Azok a pöttyösök! Hatalmas nagyok voltak. Hol kékek, hol pirosak, mikor mit kapott a hétvégeken minket meglátogató, várva várt apukánk. Játszottunk naphosszat „árokcsügést”: egyikünk az árokban állt, és az átugráló társak közül el kellett kapnia egyet, hogy helyet cseréljen vele.
Juj, de jó is volt az! Készítettünk bogáncsból bababútort, és esténként a pöttyössel „kidobósat” játszottunk. Rendíthetetlenül őriztük másoknak a libáit, bürgéit, miközben csikófogaink alatt serényen tökmagot roppantottuk. Égő lendülettel vetődtünk nyomukba, ha egy-egy elhagyta a legelésztetésre kijelölt területet. Amikánkat, nagymamánkat nyárról nyárra nyaggattuk, vegyen nekünk egy-egy libát vagy bürgét, hogy legyen saját – hát nem lett, így végül megelégedtünk a másokéval!
Amikánk – aki már a piacot is megjárta – reggelente ott ült az ágyunk szélén, és faggatott minket, hogy melyik kedvenc ételünket süsse, főzze. Ó, azok a meggyhabos palacsintatornyok! Csöpp, kis vékony asszony volt, de úgy felverte a habot, hogy megfordítva az edényt az meg sem moccant. Nagyapa, akit mi, gyerekek, Főpápának hívtunk, soha nem fogyott ki az anekdotákból, a versekből, a cukorból, a csokiból, no és a viccekből.  Ébredésünkre várva papucsunkba rejtve virítottak az édességek. Tőle tanultuk meg kártyázni, malmozni, egy-két szerb éneket és az első Petőfi-, Arany- verseket, amivel érkező szüleinket leptük meg. Mesélt Kossuthról, Ferenc Jóskáról, a harmincéves háborúról és még sok-sok mindenről. Ő is hódolt a versfaragásnak; éjjelente zseblámpa fényénél az odakészített papírra vetette éledő gondolatait. Születésnapunkra télen Amika sütis csomagjába mindig becsempészett egy-egy köszöntő versikét.
Vasárnaponként a társainkkal Amikától, és Főpápától tanult énekekkel, mondókákkal, prózával színházi előadást fabrikáltunk. A rongyos zsákokból, innen-onnan összekapart régi ruhákban, kalapokban és hatalmas ócska cipőkben csetlettünk-botlottunk. Hetykén forgattuk göcsörtös botból készült sétapálcánkat, és a fejünkön a cilindert egy lyukas bödön pótolta. Még jegyeket is készítettünk, és árultuk az előadásra a két ház közötti füves kisközbe csalogatva a nézőközönséget. Ünnepnapokon fellebbent a játékfüggöny, és a hálás közönség – aminek természetesen a legjava családtagokból és kispajtásokból tevődött össze – tapsvihara közepette boldogan fénylő arccal és csillogó szemekkel hajlongtunk.
A kaput nem ismertük, csak ha szüleinkkel vagy nagyszüleinkkel jöttünk-mentünk, mert mi, mint a macskák, hol a kerítésen, hol az ablakon másztunk be, még nagykamasz korunkban is. Itt ért el az első szerelem édes-gyötrő íze és az első csók mámorító, pironkodó érzése. Kapáltam én naphosszat a krumpliföldön minden zokszó nélkül, csakhogy vele lehessek. Akkor láttam életemben először kapát, és csak a tankönyvből ismertem a krumplinak a virágát. Hiába volt fiatal a testem, aki nem szokta a szántást …, hát bizony délutánra sajgott minden ízem-porcikám. Mégis esténként besétáltunk a moziba, ami a falu másik végén üzemelt. Dehogy hagytuk volna ki, még félholtan is …! Égi harsonák zengtek füleimbe, amikor a fiú a homokba hozzám írt szerelmes verssorainak kezdőbetűit összeolvasva még a nevem is kikerekedett, mint ahogy Balassi rejtette el versében a szeretett hölgy nevét. Örömmel vitt-hozott kerékpárján utaztatva, le-fel a Tiszához. Egyszer aztán a nagy szerelemben, zsupsz, az árokban kötöttünk ki. Éreztem a sajgó karomat, hisz mindketten biciklistül ráestünk, de mit nekem (!), még aznap is átúsztam a Tiszát. Másnap aztán kiderült, hogy van egy belső törésem. Így a verőfényes nyár többi része begipszelten röpült tovább, de én nem bántam.
Mi, a két agyalágyult leány a kukoricagóré mellett gyújtottunk rá először, s krákogva köhögtünk majdnem megfulladva a lenyelt keserű füsttől. Azt hittem, majdnem belehalok, de csak szívtam – haj, de nagylánynak éreztem tőle magam!
Mivel minden egyszer véget ér, eljött az est szava, a harangszó, és hiába sajnáltuk, a játéknak véget kellett vetnünk. A hazahajtott állatok nyakában a kolomp csendes hívó szava szólt, és a kapukban el-elbődülve, teli tőgyekkel várakoztak a bebocsátásra váró tehenek.
A szénásszekerek rúdján imbolygó apró, lógó lámpafények, mint csepp, kis szentjánosbogárkák, és a tintaégen hunyorgó szemű csillagok kísértek minket a frissen fejt, habzó tejért. A földön a lehullott szénaszálak ákombákomja zizegve csak nekünk dudorászott. Orrunkba ült a levágott széna illata és az állatok alól frissen kidobált trágya szaga. A holdfényben a kis tó körül álmukra várva kuporogtak az olajfák, melyeket sötét árnyuk duplájára növesztett – de mi nem féltünk, hiszen egy csodaországban éltünk. Matt-ezüst, keskeny leveleiken és bogyóikon megpihenve a Hold mosolya fészkelt. A bekapdosott bogyóknak fanyarkás-kesernyés íze horpasztotta be arcunkat, és húzta össze szánkat „o” betűre. Fejünk felett, fenn a Tejút vezetett, és a lábunk alatt, lent a poros út szaladt. Aztán egyszer a nagy huncutkodásban borult a kanna, jaj, de megijedtünk akkor. Folyt a fehér, a most fejt, tiszta tej vegyülve a föld porával. Csíkjának futó ábrarajzában már ott szunnyadt a szertelenségünkért ébredő félsz is. Aztán valahogy megúsztuk, mert otthon várt minket a finom házikenyér! Meleg, kerek, vajjal olvadt – még most is érzem az ízét!

Jöttek-mentek a nyarak és a boldog, felejthetetlen nyaralások. Teltek-múltak az évek, felcseperedtünk, és a kamaszlányokból felnőtt asszonyok lettek. A kécskei öregek elmentek, sőt szüleink is követték őket, de hiába múlt el az idejük, érzem, itt vannak ők is velem. A gyermekévek varázsa erőt adva lüktet, és biztos irányt mutat utamon.

JUHÁSZ PÁL: A TESZTVEZETÉS

(Szász László barátomhoz)

 

Az árnyékok lassan sikló szánkóján köszöntött kicsiny falumra a decemberi langyos este.
Ködfátyla beburkolta lágy selymével az ébredező házakat, melynek ablakai csillogtak a hívogató lámpafényben.
Éppen a televíziót kapcsoltam be, hogy tájékozódjak a világ eseményeiről, amikor megcsörrent a telefonom.
- Szia, Pali! – hallottam meg barátom köszönését a készüléket a fülemhez téve.
- Szia, Laci! – feleltem, megörülve régen hallott hangjának.
- Készülj, holnap után eljössz hozzám egy tesztvezetésre – mondta, mosollyal a hangjában.
Nem vitatkoztam. Nem kíváncsiskodtam. Ha menni kell, hát menni kell, hisz mindig szívesen találkozom egy igaz, régi, jó baráttal.
A következő nap a sok munka miatt fárasztó volt számomra. Néhány percre jutott csak eszembe, hogy vajon mit is kell nekem tesztelnem, de csak mosolyogtam magamban, hisz jól ismertem már a barátomat. Rosszat nem akar nekem, az biztos. Azon a bizonyos reggelen szépen sütött a nap. Szinte tavaszias hangulatban keltünk útra Testvéremmel a Dunántúlra, egy kicsi faluba, ahol Laci barátom él a családjával. Mindig élvezem a Mátra titokzatos szerpentinjeit, beláthatatlan sejtelmes völgyeit. Ahogy a napfény játszadozik a fák ágain gyöngyöző esőcseppeken. Végtelen út ez a természet csodája felé, ahová megnyugodni jár az ember lelke. Az erdő, Isten földi mennyországa.
Hamar felértünk Budapestre, a városba, amit sosem szerettem. Hosszú, boldogtalan éveket töltöttem itt, mert nem volt más lehetőségem. Az iskoláimat csak az itt működő speciális intézményekben tudtam elvégezni. Felnőtt fejjel már én is tudom, hogy ez volt a legjobb megoldás, de gyermekként ezt nem érthettem. Budapestet magunk mögött hagyva, hamar odaértünk a rendben tartott, gondozott kis faluba. Bár még sosem jártunk itt, a házat könnyen megtaláltuk, mert messziről látszott Laci versenyautóját szállító autóbusza.
Laci még nem volt otthon. Mint később elmondta nem gondolta, hogy ilyen hamar odaérünk. Éva, Laci élettársa beengedett minket a szentélybe, amiben a versenyautók álltak.
A falakon sok-sok poszter, és ereklye díszelgett, amíg a szem ellátott. Rengeteg munka, lemondás eredménye ez a temérdek serleg és koszorú. Órákig tudtam volna nézelődni.
Bejött Laci barátom kilencven éves Édesapja, aki nagy szeretettel üdvözölt. Jólesett, hogy emlékezett rám, pedig több mint egy évtizede nem láttuk egymást. Beszélgettünk, miközben még mindig szívtam magamba ezt a nem minden napi látványt. Fentről hallatszott Dominika sírása, aki nem sokára megjelent Éva karjaiban, és percek múltán megajándékozott engem egy gyönyörű mosollyal.
Pár perc múlva belépett a szentélybe Laci is. Viccelődve ugrattuk egymást, régi jó szokásunkhoz híven, majd kikísért az udvarra.
- Megmutatom neked, hogy mit kell tesztelned – mondta, miközben kitolt az udvar közepére egy háromkerekű motort.
A döbbenettől hirtelen meg sem tudtam szólalni. Felváltva néztem rá, majd a motorra.
- Hogy tetszik? – kérdezte, miközben örömmel nyugtázta magában csillogó szemű döbbenetem.
- Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy tréfálsz, de tudom, hogy nem. Hogy köszönjem meg neked? – kérdeztem, még mindig csodálkozva.
- Már megköszönted nekem a hosszú, hosszú évek alatt a barátságoddal. Gyere, próbáld ki a kék villámot – segített átülni a kerekes székemből a motorba.
A kulcs elfordításával beindult a motor a hátam mögött, megremegtetve a vázat.
Laci meghúzta a gázkart, és a motor kilőtt, majdnem neki a szentély ajtajának, de még időben megállt előtte. Megértettem, hogy vigyáznom kell az elindulásnál. Lassan kigurultam az üres utcára, majd életemben először gázt adtam, és élveztem a „száguldást”. Először éreztem azt a leírhatatlan, el nem mondható, felszabadult érzést, amit más már nem is érez, mert természetessé vált számára. Tudom, nekem sosem fog. Hisz ebben a percben helyére került megtépázott önbizalmam. Láttam Testvérem, és a Laci szemében az elismerő büszkeséget.
Sosem fogom elfelejteni, ahogy szaladtak utánam, hogyha baj van, segíteni tudjanak. De nem volt baj. Szépen lassan megfordultam és feléjük mentem, húzva a gázt, mint aki sosem akar megállni.
Szeretettel megtelt lélekkel indultunk el haza. A tudat jóleső melegségét hagyva magunk mögött, amit Laci, és családja érzett. Mindannyian átmentünk a tesztvizsgán, örök jelest írva lelkünk meghamisíthatatlan bizonyítványába.

GYOGYO: KITÖRÉS

 

Kukit születése óta állandó nyugtalanság feszítette. Kíváncsi volt mi lehet a sötétségen túl. Egyre csak nógatta Csalát, aki nála nagyobb volt s úgy érezte, hogy okosabb is.
- Igaz, hogy te nagyon bölcs vagy? - állt egy napon Csala elé!
- Nagyon! Sőt! Még annál is bölcsebb!
- Akkor te segíthetsz nekem!- újjongott. Ugyanis én ki akarok törni ebből a sötétségből. Én szabad akarok lenni! Nem is tudom, hogyan...
Csala sóhajtott.
- Ne magyarázkodj! Értlek én csak ez nem olyan egyszerű. Tudod, mindenfelé leselkedik ránk a veszély. Egy kis figyelmesség és mindennek vége. Nagyon nagy az ára ám ennek a szabadságnak. Nem is értem sokszor azokat, akik mégis állandóan a szabadságot hajhásszák. Minden úgy van jól, ahogy a természet adta. Minek több szabadságra áhítozni?
Kuki szipogni kezdett.
- Hát ez a te nagy segítséged? Pedig én azt hittem, hogy te bölcs vagy!
- Éppen azért vagyok bölcs, mert nekem jól van így! Nem próbálok olyan utakat járni, ahol nincs keresni valóm. Azt hiszed engem is nem foglalkoztat, hogy mi lehet a sötétség túloldalán? Nagyon foglalkoztat, mert tudom, hogy anélkül nincs igazi bölcsesség. De félek is. Itt a sötétség leple alatt védve érzem magam. Megvannak az ellenségeink, de mégis itt biztonságosabban vagyunk. A járataink csak a miénkek. Ha valami új járatot vág, hogy ránk törjön, mégis hamarább észrevesszük. De a sötétség túloldalán minket zavar a fény. Vakít. Észre sem vesszük, s lecsap a veszély.
Kuki elkeseredetten araszolt el Csali elől, miközben még sokáig hallotta annak disszertációját a látszólagos szabadságról, a sötétség biztonságáról.
Hosszú ideig zaklatottan csúszott erre, mászott arra. Nem találta sehol helyét. Szüleit is mindenféle kérdésekkel nyaggatta, a vájatfúrás tanulása közben is igyekezett ellesni minden fontos mozdulatot apjától. Eltökélt szándéka volt, hogy ha majd egyedül is boldogul a legelső alagútja a sötétség feltépésére irányul.
Nemsokára vészhír futott végig a járatokon. Csali valamiféle erős vágytól indítva kitört a fényre, s azóta nem tudni semmit felőle. Hernyi a legöregebb a csuszmászok közül tudni véli, hogy Csali a horgászok rabságába esett.
Kuki nem tudta mit értsen az egészből. Úgy érezte ő is hibás a Csali eltűnésében. Ha nem gyötörte volna állandó kérdéseivel, akkor barátja nem szegte volna meg elveit. Nem merészkedett volna ki a sötétségből.”Nyilván nekem kereste a választ”- mondogatta magának, s nagyon elszomorodott ilyenkor. És érlelődött.
Mígnem, egy nap apja hívta.
- Na, fiam! Itt az ideje, most már elég nagy vagy, megfúrhatod a magad járatát. Én képességem szerint mindent megtettem, hogy felkészítselek az életre, most már minden rajtad múlik. Ha higgadt fejjel mászkálsz köztünk, még előkelő tagja is lehetsz közösségünknek.
Kuki nem sokat búcsúzkodott. Ígérte, hogy majd még visszatér, de most dolga van. Nagy tettre szánta magát. Megvalósítja élete álmát, elhívatottságát. Kitör a sötétségből. Fényben úszik majd. Szabad lesz.
A csuszmász törvény értelmében kiutaltak számára egy talajrészt. Lágyat és homokosat adtak, mondván, még fiatal, kezdő, hadd boldoguljon. Lehet, hogy néhányan még szurkoltak is neki.
Egy napon nedvesé vált körülötte a talaj. Tudta, hogy eljött az idő. Rohant Mászikához.
- Búcsúzni jöttem-szólt az elragadtatástól remegő hangon. Eljött a pillanat.
- Mégis mész? Mi lesz a szerelmünkkel? - Mászika szeme nedves lett. Szorosan Kuki mellé csusszant. - Félek, hogy odaveszel.
- Nem tehetek másként szerelmem. Ez a régi vágyam. Ha szeretsz, bízol bennem és visszavársz.
Mivel nem szerette a hosszas búcsúzkodást, megcsókolta Mászikát, s indult.
Már egészen beszivárgott a víz, amikor hatalmába vette birtokát, s hozzálátott a járatok kiépítéséhez. Mindenekelőtt egyet fúr a fényesség felé, s mikor kitört a sötétségből, akkor kiépíti az egész rendszert sok ablakocskával, kijárattal, ahol, mindig a fényre jutnak, ha kedvük támad. Majd elveszi Mászikát, lesz sok apró csuszmászka körülöttük, s boldogan lépnek ki, amikor csak akarnak. Szabadok lesznek.
Lázasan dolgozott, csak úgy maradtak mögötte a méteres járatok. Néha még besegített egy-egy szomszéd. Olykor a fejüket csóválták, hogy csak függőlegesen felfelé megy a vájat. De Kukit senki és semmi sem tudta elállítani céljától. Nemsokára, miután kikerült egy hatalmas kőtömböt érezte, hogy lazul a talaj. Szaporábban kezdett ásni, szíve hevesen vert. Hirtelen valami vakító nyíl szúrt szemébe. Ez a fény! Ez csak az lehet hunyorgott, míg megszokta. Még néhány mozdulat, s máris kidugta fejét, majd rövid küzdelem után kicsusszant a lyukból. Teste felszabadult a föld szorításából.
- Sikerült! - ujjongott. Végre szabad vagyok! Tehát ez a sza ...
Nem folytathatta. Puha testén kemény csőr szorítását érezte, majd ismét elnyelte a sötétség.

NÉMETH KATA: BŰNBOCSÁNAT

 

Pár lépés és újra megérezhetem a friss tavaszi levegőt, láthatom az utcákon száguldozó autókat. Figyelhetem, ahogy a madarak egyik ágról a másikra röppenve csicseregnek. Vége a kínoknak, a monoton életnek, nem kell többé kamerák közt élnem. Öt hosszú évet töltöttem el egy magánzárkában. Ma viszont ismét meg kell állnom a helyem odakinn. Nehéz lesz megszokni, hisz oly sokáig fogságban éltem, egyedül. Még emlékszem milyen volt az életem. Menő cégnél voltam a főnök jobb keze, ehhez jó fizetés párosult. E mellé már csak ráadás volt a gyönyörű feleségem, hatalmas ház, szép kerttel. Bejárónő, kertész, nyaraló a tengerparton. Mindezekből semmi sem maradt.
Már csak néhány papír aláírása választ el a kinti világtól. Remegő kezembe véve a tollat lefirkantom nevemet, egyszer, kétszer, majd harmadszorra is. Egy komor tekintetű nő átadja a holmiaimat, amikben behoztak. A nyakláncomat nyakamba akasztva elfog a nyugalom. Tényleg kijutok innen. Hiányzott a kis medál, amit feleségemtől kaptam az évfordulónkra. Eleinte látogatott, aztán levelet írt, végül nem jött többé tőle semmi. Elhagyott. Megértettem, de rettenetesen fájt. Az ügyvédem hozta be a válási papírokat, három évvel ezelőtt. Aláírtam, mert nem tehettem mást. Tudtam, egy ideig úgy sem szabadulok, tehát felesleges lett volna az ellenállás. Egyszerűen odaírtam a nevem, ahogyan az imént, mégis a két aláírás között hatalmas különbség van.
Nem vagyok rossz ember, sohasem voltam az, és nem is leszek. Egyetlen hibát követtem el, s azt öt évi szabadságvesztéssel jutalmazták. Ugyanolyan nap volt, mint a többi, munkába mentem a kocsimmal. Éppen telefonon beszéltem a főnökömmel, közben a rádióval vacakoltam. Egyetlen pillanatra levettem a szemem az útról, és megtörtént a baj. Elütöttem, egy iskolába tartó gyereket. Azonnal meghalt. Nem tehettem semmit. Kiugorva a volán mögül odarohantam hozzá, de már nem lélegzett. Térdre rogyva karjaimba zártam az élettelen testet. Elvesztettem az eszemet, csak üvöltöttem, és könyörögtem neki, hogy keljen életre. Jöttek a mentők, a rendőrök. Elvittek minket, engem a rendőrségre, a kislányt pedig a hullaházba.
Magán zárkát az elmeállapotom miatt kaptam. Na, meg a börtönben nem igazán kímélik azokat, akik gyerek életnek vetettek véget.
Mély depresszióba zuhantam, Kara talán csak ezért járt be hozzám. Fájt neki, hogy úgy kellett látnia. Segíteni szeretett volna, de nem tudott. Senki sem segíthetett, magamnak kellett először megbocsátanom. Az idő, és a rengeteg egyedüllét ebben segített. Ott volt még a pszichológus, aki megpróbált felrántani a mélyből. Végülis öt év alatt sikerült elérnem azt, hogy képes legyek tükörbe nézni. Elfogadtam magam a hibámmal együtt. Idebenn megvetettek, kinn sem fognak másképp nézni rám. Gyilkos vagyok. Ezen a tényen semmi sem változtathat. Leültem a büntetésem, mégsem támad fel a kislány, és én sem leszek az, aki voltam.
Mivel baleset volt, nem kaptam csak öt évet. Jó magaviseletem miatt kiengedtek volna már előbb is, de akkor még nem álltam készen arra, hogy visszatérjek a való életbe. Féltem szembenézni a valósággal. Nem mertem volna az emberek szemébe nézni.
Most itt állok az ajtóban. A régi ruháim vannak rajtam. Ugyanaz az öltöny, amiben idehoztak. Kicsit bő rám, de ettől függetlenül nincs semmi gond vele. Telefonom a zsebemben pihen, karórám hidegen fonódik a csuklómra. Megérintem a medált, és kilépek. Többé nem tartanak vissza hatalmas falak, és szögesdrótok. Szabad vagyok. Mehetek, amerre csak akarok, de többé nem vezethetek kocsit. Nem is akarok. Nem lennék képes újra volán mögé ülni. Öt éven át minden éjjel láttam magam előtt a lány véres arcát, kifordult végtagjait. Képtelen lennék elfordítani a kulcsot a gyújtásban.
Senki sem jött el értem. Nem is tudják, hogy ma szabadultam. Senkinek sem szóltam, csak az ügyvédemnek, akinek megtiltottam, hogy értesítse a családomat. Anyám könnyes szemeire gondolva hányinger fogott el. Egyetlen fia bűnöző lett, ennél nagyobb csapás nem is érhette volna szegényt. Apám pedig szóba sem állt velem, a tárgyalás óta. Akkor is csak annyit mondott, nem vagyok többé a fia. Rettenetesen rosszul esett, de a lelkem mélyén egyetértettem vele. Kinek kell egy gyilkos a családjába? Senkinek. Önmagamat sem tudom elviselni, így nem várhatom el, hogy más megtűrjön maga mellett.
Öngyilkossággal megpróbálkoztam odabenn, nem jártam túl nagy sikerrel. Csak egy borotvapenge volt nálam, a kameráknak köszönhetően időben megtaláltak, és eltöltöttem egy kis időt a börtön kórházban. Utána még rosszabb lett minden, rájöttem nem szabadulhatok meg önmagamtól, amíg itt vagyok. Aztán, ahogy teltek az évek rájöttem nem kell meghalnom ahhoz, hogy ismét szabad lehessek.
Kinn állok a börtön előtti placcon. Felemelve fejem felnézek a kék égre, néhány madár elröppen felettem. Tiszta lappal indulhatok az életben. Természetesen ott van rajtam a börtön jele, meglátszik rajtam, hiszen más lettem. A tekintetemből ki lehet olvasni, hogy lehúztam pár évet a jardon. Egy tetoválással is gazdagodtam, egyetlen szó van a gerincem mentén, bűnbocsánat. Rettenetesen fájt, és talán ez is felszabadított egy kicsit. Mikor az ereimet vágtam fel, úgy éreztem távozik belőlem a bűn, ha nem is tűnt el, de egy parányi része elfolyt belőlem a véremmel együtt.
Gyalog indulok a buszmegálló felé. A tárcámban van némi pénz, a bakkártyámon lévő összeg pedig az évek alatt csak szaporodott. A válásnak köszönhetően is szert tettem némi vagyonra. Házunk sok pénzt ért, annak a fele az én markomat ütötte.
Sokat gondolkoztam azon, mit fogok kezdeni, ha végre kijutok onnan. Most viszont semmi sem jutott eszembe. Egyszerűen csak élveztem, hogy nem vesznek körül falak. Kara-hoz butaság lenne visszamennem, biztosan talált magának egy másik férfit, és nem hinném, hogy kíváncsi lenne rám. Szüleimhez nem mehetek, hiszen apám kitagadott. Tehát idekinn is ugyanolyan magányos leszek, mint benn a cellában.
Egy napon megtalálom majd a valóságba visszavezető utat. Rögös lesz, és fájdalmas, sokat kell majd küzdenem, de sikerülni fog. A börtönben megszabadultam a múltamtól, az egész életemtől. Így teljesen szabad lett a lelkem, ahogyan a testem is. Rajtam áll, hogy mit kezdek az új lehetőséggel.

HEGEDŰS ORSI: ,, SZABADSÁG, SZERELEM  „

 

Nehezen szavakba foglalható, de a legkevésbé sem elérhetetlen érzés a szabadság. A nehézségét nem elérése, hanem meghatározása adja. Ahány ember annyi szabadság. Mindenki életét végig kíséri mégis minden ember másként éli át, másképpen beszél róla és a legválasztékosabb módon éri el. Szerves része életünknek. Egyike a legmélyebbről jövő és legfelszabadítóbb érzéseinknek. Hihetetlen adrenalin bomba a léleknek, felpezsdítő a vérnek és tisztaság az agynak. Felszabadítja légzésünket, megdobbantja szívünket és jobb belátásra bírja gondolkodásunk életünkről, emberekről, munkáról és egész környezetünktől. Pillanatok alatt képesek leszünk másképp látni a világot. Váratlanul minden olyan könnyű lesz és nyugodt. Átlátható és megoldható. Alapjában véve minden az, csak a szürke hétköznapok elködösítik előttünk a varázslatos életet. Kell valami, ami kirángat minket, ebből az ezerfelől beszennyezet felfogásból és helyreráz minket úgy, hogy képesek legyünk új erőre kapni. Hisz csodálatos már az a tudat is hogy gondolni se kell rá, mégis lélegzünk, amikor a legjobban fáj valami akkor is rendíthetetlenül dobog a szívünk, és ha a legnagyobb slamasztikában is érezzük magunkat, akkor is körül vesznek minket olyan emberek, akiknek az életünket köszönhetjük, vagy azok, akiket a bizalmunkba fogadunk vagy épp az az ember, aki mellett leélünk egy életet. Azok az emberek, akik a legnagyobb hibáink ellenére is szeretnek minket és soha sem hagynak el, történjen bármi is. Hogy mikor jön el és hányszor adatik meg az életünkben ez az érzés az teljesen tőlünk függ. Van, aki egész életen át kutatja, és nem veszi észre, hogy ott van a szeme előtt. A legnagyobb baj, hogy a legtöbb ember, az sem tudja, merre induljon el. Ez onnan adódik, hogy nem tudja, mire van igazán szüksége. Nincs olyan ember a világon, aki ne játszott volna el a gondolattal, mit is kérne, ha a meséből jól ismert aranyhal hirtelen ott teremne és megkérdezné mi az a hőn áhított három kívánság. Ez nagyon szép kis játék és talán pillanatra még fel is dob, de a való világban, tisztában vagyunk vele, hogy bár a lélegzetünk elakadna, ha ez megtörténne, de az esetek legtöbb részében nem tudnak felelni a halacskának. Sokan sokféleképpen értelmezik. Van, aki elzárja magát a lehetőségek elől és állítja szabadnak lenni csak úgy lehet, ha egyedül járunk a világban és nem magyarázzuk meg a cselekedeteinket senkinek. Úgy illik, hogy ne ítéljük el a másik fél gondolatmenetét, még ha el is tér a miénktől anélkül, hogy ne vizsgáltuk volna meg, mégis úgy gondolom, hogy ez a lehető legtévesebb megítélés. Bezárják a legszabadabb érzést. A szabadság ettől sokkal több, teljes elégedettség magunkkal és egész életünkkel szemben. Hogy nekem mikor jött el? Mint mindenkinek nekem is meg voltak azok a korai csalódásaim, amik teljesen elindítottak egy olyan útra, ami tele volt zsákutcákkal. Igyekeztem úgy élni egy darabig, hogy ne kelljen szembesülnöm velük, de nap, mint nap visszatértek és újabb harcba indítottak. Harc a világgal, emberekkel, és ami a legnehezebb saját magammal szemben. Volt idő, hogy én is úgy gondoltam, ha nem törődöm semmivel és csak lebegek a nagyvilágban, nem számolok be senkinek semmiről és esetlegesen hibákat hibára halmozok, az feljogosít arra, hogy a magam törvényeiként éljek, és ne engedjem, hogy befolyásoljon bárki is. Azt hittem így szabad leszek, de tévedtem. Egyre inkább csak elvesztem. Minden kezdte értelmét veszíteni. Nem láttam a ki utat. Hiába voltak álmaim, mind nagyon távolinak, és elképzelhetetlenül elérhetetlennek tűntek. Egészen addig míg rám nem talált a szerelem. Az, amiről mindig is álmodtam. Nem csak a szerelmem lett, hanem a legjobb barátom és társam is. Azt hiszem, nem lepek meg senkit. Hiszen a szerelem a legszabadabb érzés a világon. Általa nem csak a világ lett szebb, színesebb és boldogabb, hanem én is. Mellette megtanultam legyőzni a kudarctól való félelmeimet, a csalódásaimat tapasztalattá érlelhettem és mára már örülök mindennek, ami velem történt, hiszen rávilágított, hogy ezek nélkül nem lehetnék ugyanez az ember. Rájöttem, hogy minden, amit akartam, csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. Csak nekem kellett volna kinyújtani a kezem, és megragadni azt a számtalan lehetőséget, amit minden egyes nap nyújt számomra. Átérezhettem végre, hogy nincs szabadabb érzés a világon, mikor az mellett köszöntöd és búcsúztatod a napot, aki képes megnyugtatni puszta létezésével, aki, akkor sem nélkülöz, ha a lehető legrosszabbul érzem magam vagy mikor veszteség ér ráébreszt arra, hogy a szerelem birtokában lévő embernél nincs gazdagabb a világon. Az az ember, aki pontosan tudja, mikor kell megfogni és mikor kell elengedni a kezem. Az, aki ha ezerszer is elbuksz valamin, képes rád nézni, és szavain keresztül, szívével emlékeztetni arra mennyire fontos ez a számomra. Már egyáltalán nem félek és elismerem azt az elméletet, hogy a dolgok pontosan akkor érkeznek el hozzánk, amikor megértünk rá. Szabad vagyok, ha nem is 24órán keresztül, de mindennap és ezt a kincset senki sem veheti el tőlem.


SZABÓ AIDA (JAMPA DROLMA): EGÉRLESEN

Hosszú fogacska,
kíváncsi lelkecske –
összerágott nyom


Egy nap, aratás után, egérpapa fogta apró pereputtyát, népes kis családját, és betért oda, ahol nem volt már kiadó szoba, házunkba, kis éléskamránkba. Gondolta: ki fedélnélküli, pirinyó és családos elfér ott, ahol már többen is ellaknak. Itt nem kell félni, ha jő az ősz, a tél, a rossz idő, az eső, hull a hó, és betolakodik hatalmas piros orrával a fagy. Ennél szebbet, jobbat, melegebbet, mint egy éléskamra, még vágyálmaiban sem remélhetett volna.
Hosszú kis farkinca, kicsi kis szemecske, futó lábacska, szimatoló orrocska, hatalmas fogacska, kíváncsi lelkecske. Surranó, osonó, csöpp lábak, falon futó piciny árnyak, nem félnek ők a kényes macskanéptől, kiknek bendőjük mindig tele, csak a kitett egérfogóktól. Pici dió, szalonna, sajt, formás darab, juj, mily csábító, de ínycsiklandó! Ellenállni ennyi kínálatnak, jaj, egérszívnek oly nehéz, azonban egércsapdán fennakadni nem csak szégyen, hanem kész életveszély! 
– Apró, kicsiny szegény lélek mi lesz véled? De itt sem maradhatsz!
Nevet a szomszédnép, „Mennyi a macskánk!” Hát, igen, macskáink vannak szép számmal, sokan is tán. Kicsik, nagyok, cirmosból kettő, fekete és a szép vörös. Táljuk hússal, mannával tele. Nem néznek ők egérre így négy lábon, csak félig véresen, félkészen, ízesen spékelve hagymásan és persze porcelánon jó itókával együtt tálalva. Jóllakott, henye macskáink dióval, mandulával, mogyoróval telt kosáron álmodnak, durmolnak, és bajszukkal egérnépnek apró, pöttöm gyerekhada játszadozik nagyokat.
– Nem tudom, még mire is vágyhatnának a macskáink!
De félre a tréfával, hisz ülnek eleget szegények, órákat benn a lyuknál, bár sovány a vigaszuk. Okos, pallérozott már az egérfajta, ilyenkor ki sem dugja az orrát, de bezzeg kint cincognak, ha nem ülnek ott lesben a macskák. Egérnek nemzetsége befészkelt házunkba. Felettek mindent, mi ehető volt, rágtak mindent, mi rágható volt. Mint mester-kőművesek hada, fúrtak-faragtak, falakat bontottak, és egyre távolabb haladtak. Piszkukat otthagyták, mentek tovább, célba véve már a legnagyobb szobát.
Nem lakhatunk együtt, egy fedél alatt egy egész egércsapattal! Nékik kint tágasabb!  Ezért töröm az üveget, tömöm az üreget, töröm a fejemet, hogyan is szabadulhatnék meg e betolakodó egérseregtől, kik olvasni nem tudván, hogy rég „MEGTELT!” már, e ház emberekkel, macskákkal és más négylábúakkal, befészkeltek otthonunkba.


 



Képgaléria


Keresés a honlapon






Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!