A Napkorong Irodalmi Klubban megismert pályatársaim verseiből.
Sajnos minden vers és próza formázása eltűnt, ezért az itteni verseket is újra elő kellett keresni az eredeti formájukban, de már nem találtam meg mindet.
SZILÁGYI FERENC - HUBART: MACSKANÁSZ A BÁDOGON Szeretettel ajánlom Lena Belicosanak, és Rapistának Ó mily jÓ a macskanász melytől az ember falramász’ kergeti mint pandúr űzi most a kandúr trubadúr a jó cicát a húr vígan pendül azután majd a csend ül és csak a vér dörömböl s a csacska macska dorombol reszketve az örömtől serkentve buja nászra s a kéményen mászva fekete már a koromtól bádog zörög a körömtől lyukas fazék csörömpöl vágya kerge viadalban vígan száll a dalban jer ide cicám te iromba erős karomba nem leszek goromba ha kéj áramlik faromba így fűzi úzi a szűzi cica- micát s ver a vérér míg víg célt ér HUBART: ISTEN KÖNNYE Ilyen tavasz biza rég volt, Hetek óta sír az égbolt. Borsodba, meg Baranyába Fúlunk május aranyába. Tán az Isten könnye csordul, Hogy a nyája rabol orvul. Kiforgatta a világot, Közben flegmán gumit rágott. Az ég könnye némán csorog… A Föld visszafelé forog. Megszédült a gyarló ember, Mindent benő a vadkender. Mit megvetett az ész nemrég, Érték lett a becstelenség. Győz a Kamat, meg a Zálog, Lettünk kultúr-kannibálok. Szavunk áradó gyalázat, Hitünk tétova alázat. Hazánk mások bitorolják, Szolga nép ez, koldus ország. Világ terhe rajtad tesped, Csigapáncélban a tested. Szemeidből vér szivárog, Fejed fölött varjú károg. Talpad alatt pengeélek, Kalapács alatt a lélek. ősök telkén vetünk mákot, Álommal szőtt hazugságot. Itt a lejtőn nincs megállás, Átok lett a gyermekáldás. Isten könnye. Sír az égbolt. Ilyen világ biza rég volt! 2010-05-18 HUBART: NEM VOLT TAVASZ Nem volt tavasz, tán élet sem volt, Jégcsap lógott az ereszen; Csak te voltál ott, és én voltam, Velünk játszott a szerelem. A nap sugara sem csillogott Kövek között a patakon, A szél sem rezdült, nem sóhajtott, Csak az öröm a szavakon. Nem nyílt virág, lágy illatával Nem bódított az orgona, Festetlen, kibomló hajadat Nem ékítette korona. De enyém voltál, én a tiéd, És ez mindennél többet ért; Semmit sem kértél, mindent adtam, Egész valóm, egy álomért. Nem néztünk együtt naplementét, Hisz a mi napunk áldozott, Nem érdekelt, hogy vétkeimért Leszek majd egyszer kárhozott. Évek múltak, te messze mentél, Emléked ma is eleven. Álmaim olykor visszatérnek, Visszfény ez, örök szerelem! 2010-06-13 HUBART: EGYMÁSRA TALÁLVA Aszalódva bús magányomban, Mint kit a bölcs világ kivetett, Őrlődtem lidérces álmomban, Elvesztettem kusza hitemet. Kósza sétán egy padra ültem A sárguló levelek alatt, Önmagam elől menekültem, Számba véve tán, hogy mi maradt. Koldusként hosszan rostokoltam, Mint aki a múltjában kutat, Gyermekként én is boldog voltam - Előre nem láttam az utat. Van e még célom, van e dolgom, Amelyért küzdeni érdemes? Igent mond majdan rája sorsom, Avagy a válasza nemleges? Így ültem én mélán töprengve, Amikor egy angyal érkezett, Zavartan ültél le merengve, Mint az, aki máris vétkezett. Ránk a nap gyér fényét vetette, Alamizsnát, kevés aranyat, S továbbállt kacéran nevetve. Kifigurázva a vén nyarat. Néma csend volt, a percek álltak A parkbéli kemény fapadon, Ökörnyál fonalai szálltak, Megtelepedve a hajadon. Lopva lestelek, elmerülten, Csak a szívem tam-tam dala szólt Mikor megláttál - szemben ültem -, Lelked lelkem mellé araszolt. 2010-06-15 HUBART: NÉMA SZAVAK Csókkal jóllakottan Néma most a száj, Levegő se moccan, A szó akadály. Kitágult pupilla Angyalt látni vél, Nem rebben a pilla, Csak a csend beszél. Szemhéj-kagyló mögül Igazgyöngy igéz, Lélek harmatja gyűl, Cseppen, mint a méz. Szívem nagyot dobban Izzadt ing alatt, Kéjes vágyra lobban A szent pillanat. 2010-10-04 HUBART: GÓLYADAL (Végtelenített ujjgyakorlat) Elindulok, itt az óra, Óra, leszállni a tóra. Tóra járok ivóvízért, Vízért, friss üdítő ízért. Ízért bolondul a nyelvem, Nyelvemről majd le kell nyelnem, Nyelnem a zöld kecskebékát, Békát, brekkencs ivadékát. Ivadékát lápvilágnak, Világnak, gólyavirágnak. Virágnak gyökere szárad, Szárad, hogyha víz nem árad. Árad a víz, issza tulok, Tulok hátán elindulok. Elindulok, itt az óra, Óra, leszállni a tóra. Tóra járok ivóvízért, Vízért, friss üdítő ízért… 2010-11-06 HUBART: IZLÉSEK ÉS POFONOK Egy stramm mélyhegedű, a nőcsábász brácsa - jeles zeneművek avatott tolmácsa - szopránhegedűnek tette volt a szépet, ám egy koncert után a lanttal lelépett. Hiába volt diszkrét, a lóláb kilógott: unta a mandolint, csellóban csalódott. Sokat sírt miatta a karcsú klarinét, anorexiás lett egy termetes spinét. Jó ideig flörtölt szemben úszva árral a nyafka, rátarti hawaii gitárral. Irigyelte a dob, fenyegette fagott, a szertelen brácsa mindenkit elhagyott. Nem érdekelte már a tuba tompora, a síró nagybőgő, zokogó zongora, nem ért célt zsarolás, se könyörgés, pofon, nagy kosarat kapott a szexi szaxofon. Végül szemet vetett szájharmonikára, a hangszertanoncok legifjabbikára, ki, bár képzetlen volt, érzékien búgott, s a mi Don Juanunk mindjárt belezúgott. Ám a cserfes csitri semmibe se vette, ábrándos szavait hetykén kinevette. A szép szájherflinek öt furulya tetszett, szénaboglya mellett állt össze a szextett. A mélyhegedďż˝nket féltékenység ölte, még az angolkürt is világgá kürtölte: Hiába jó ízlés, disztingvált misztika, kényes barokk fölött győz a nyers rusztika. 2011. március 25. HUBART: EMLÉKEIM Hibáimból soha nem tanultam, imakönyvbe préseltem a múltam. Előveszem néha esti csendben, harmat gyűlik olykor a szememben. Felsejlik sok rég temetett álom, az elgurult gyöngyöt nem találom. Elszálltak a színes hiedelmek, rájuk bukkant tán egy másik gyermek. Ki boldogan a szívébe zárja, remélem, hogy jobban vigyáz rája! Így élednek újra régi dolgok, kívánom, hogy legyen vele boldog! És ha egyszer számon kérik tőle, adjon át a jövőnek belőle egy darabkát, mi egész volt nemrég, őrizd tovább, nekem már csak emlék! 2011. 10. 24. SZISZIFUSZ: A SZEGÉNYSÉG Azt mondd meg jóember, a szabadság mennyit ér? - ha közben a szegénység térdelve enni kér... Nagybeteg, erőtlen, felszökött a láza! Gyógyíts meg! - könyörög, földig megalázva. Nincs hiteled Doktor! - de hiteles beteged, - a kamatterhektďż˝l összerogyva remeg. Így élünk e honban kilátástalanul, őrült szél fúj felül, - mi meg szívjuk alul... Petőfi gályája négyévenként borul, a víz bőszen habzik, - azt hiszi ő az úr... Létünk díja hízik ám a bére csappan. Érted dolgozunk! - ez zörög a csapban... Város szélen csinos, hajléktalan tábor. Bezzeg ott folyik víz, - mert lyukas a sátor! Az éhező gyermek nézi, hogy a gazdag osztálytársainak libamájat adnak... Nem érti egészen, mért nem kap bőrcipőt, csak egy vászon pacskert amit bátyja kinőtt. Jaj neked szegénység, - turkálós új világ! Fájó szuvas fogad lüktet és félve rág... Didergő éjjelen fátyolos gyertyafény, egy meleg levesről álmodik a remény. Doktorok ti ott fenn, - legyetek már észen! Ne vesszetek össze pont a sebészkésen! A gyomor perforált, a szív alig kattan... Műtsetek! - mert a nép belepusztul lassan. SZISZIFUSZ: PIROS PIZSAMÁBAN A HAJNAL MESÉS VOLT Piros pizsamában érkezett a hajnal, ledobta magáról és fénylett a világ. Álmából felriadt kopaszodó nyírfák nyújtózkodni vágytak, - mint koratavasszal. Késő őszi csoda fésülte lokniját, feszülő mellein bimbózott az élet, szürcsölte kedvét a megtévedt természet, madárraj hangszerelt, - ébresztőt trombitált. Langyos szellő hátán napfény font koszorút, november idusán március mosolygott, zöldre pingálgatott egy boróka bokrot, alatta egy cica, - szerelmesen aludt. Meztelenül táncolt egész nap az égbolt, alkonytájt azonban már fázott a teste. A hajnal pirosát felvette az este, eltűnt a sötétben, - de ugye mesés volt? SZISZIFUSZ: SZÉP VERS Csókoltál gyöngyvirágtól illatos hajnalt, szomjat oltó édes, bódító aromát. Testemre simuló lágy indád karolt át, fülembe sugdosott fűzdalod marasztalt. Kedvem hárfa húrjait pengetted halkan, ahogy bőrömhöz ért kedvesen ujjbegyed, friss patakom voltál mely a fényből ered, kéklő szirmot bontva a hamvas tavaszban. Örökké ölelj hát te rózsás képzelet, létembe értelmet karcoljon szép szemed! Egy mécsesbe olvaszd a múltat és a mát... Ha lehetne kérni újra a tavaszdalt, mosolyba öltözne a csöppnyi patakpart, és füzek susognának értünk egy imát. SZISZIFUSZ: KIS PIROS PORCELÁN Anyámtól, Apámtól, ezt kaptam hajdanán: Kettõ kiló húszban kis piros porcelán. Mára a kettõ húsz nyolcvankettõre nõtt, a kis piros porcelán jópárszor összetört. Szétszórt darabjait egyberakta hitem, a kis piros fájdalmát nem látta senki sem. De nem is látható ez a csöpp porcelán, csak hallani lehet a mellkasom falán. Pont neked dalol, teérted énekel! Várja, hogy egyszer majd mosolyod felel. Bízom mosolyodban, hogy nevetsz is talán... És összeforrhat végleg a kis piros porcelán. SZISZIFUSZ: HÉ! - KÖLT Ő ÚR! Hé! - Költő úr! - hova, hova? - mikor jelenik meg verse? - egy se? - azt mondja, soha? Az öregasszony rádől a párkányra, ujjai közt füstöl egyetlen bája. Könyökén kopik a plazur. A költő úr halkan odaszól: - blabla-blabla... - felnézni nincsen persze mersze, hisz ma is üres a papírlapja. Az öregasszony csak legyint, művészét megalázta megint a magasföldszinti ablakból. Eltelt egy hét, aztán kettő... Költőnk végre verset írt, de sírt. Szívében kiszáradt erdő... Elment örökre édesapja, törődött sorokkal siratta. ...Kritikusa letorkolta esmét! Hé Költő úr! - Azt írja meg, miért remeg és félve remélve miért tűr csöndben a tömeg? Az öregasszony mérgesen dohog: - saját baját írja? - micsoda dolog?! És a csikket elnyomja vadul. Költőnk hazatámolyog. Érti a lényeget: Áthágni önmaga torlaszán lazán. Elhagyni rózsás kék eget, megírni ezernyi szenvedést, feltárni minden gennyes kelést mit századok átka ránk hozott. Múltak a hónapok, évek, megverselt minden súlyosat. Eszméktől ideáktól fénylett! Kész lett verseskötete mi a jövőbe mutat. Ámor illatú orchideákról és a szívről mely hasadva lángol többé nem szólt már az ének. Elhatározta, felkeresi füstölgő öregasszonyát. Felnéz. - de a csukott ablak hallgat... Lát párkányra konyult orgonát. A kapun fekete keretes cédula... - Már nem mutathatja meg soha mi mindent köszönhet neki... Elkésett Költő úr! - mondja magának... Falnak dönti hátát, könnye - göröngye... Papírost húz elő a bánat. Megírja élete legszebb verssorát mely fájdalma lényegét fogja át lelkében, vigasztalanul. HEAVEN: ENIGMA Hol jártok most jó druidák, kik dacoltatok szélfútta időkkel? Kőmonstrumok, ősi regék suttogását hitelesen hirdetitek? Miért hallgattok óh, kopár földek szűkszavúan lankadatlan? Megigézett Göncölszekér vajon mutatja a való utat? Miért álltok agg kőtömbök magánytokba burkolózva? Elmélázva, töprengésben, felhők alá tornyosultan? A rejtélyes fogyó újhold vagy a felkelő Nap sugara, mi ezredévek vándorait sarkallta zarándokútra? 2010. február 05. HEAVEN: AZ ÓIDŐ NYOMÁBAN II. A szellemhajó Jégbe dermedt zónák pólusai sodrásában hánykolódó szellemhajó időz, csapkodó tajtékok nyaldossák gúzsba kötött sebeit. Néptelen vidékek rögös zátonyán csurranó könnyei hanyatlanak a reménytelenség hullámsírjába. Porcelánszín vitorlája idő-ködben enyész, rohanó pusztulása ravatalán gyertyát gyújt az aszott arcú halál. Gúnyos kacaj visszhangzik, elemésztve ronggyá foszlott ereklyék viharverte hadát. Szénné égett relikviák megkövesedett árnyain ódát zeng az elmúlás sípja. Rothadásra kárhoztatott évgyűrűk ölén hitevesztett fájdalom zokog.. HEAVEN: ÖRÖKKÉ Mikor hallgatag kondul majd az estharang És hited, világod talán már odavan; Míg képzeleted ösvényein játszik a szél: -Ott leszek minden tovatűnt pillanatban. Felhők között nyargaló deres paripák Lehelik fájdalmuk a fülledt éjen át.. Míg képzeleted ösvényein játszik a szél: -Ott leszek minden tovatűnt pillanatban. Halott évszázadok vitrinbe zárt nagyjai Kísértik a múltad különös bugyrai.. Míg képzeleted ösvényein játszik a szél: -Ott leszek minden tovatűnt pillanatban. Arcod szegletén ficánkol a napsugár, Derűvel köszöntő tündérkép látomás.. Míg képzeleted ösvényein játszik a szél: -Ott vagyok minden tovatűnt pillanatban. 2010. július 01. HEAVEN: A KÖZÉPKOR KÖDÉBEN I. Machu Picchu A horizont tengerén bágyadtan pislogó hajnali fény hamvas türkizbe fodrozódik festői hegyláncai baldachinján. Gránit árnyú totemoszlop lebeg romvárosa felett, képzelet-játék, - majd tűnő délibábként illan tova. Legendája, a lég suttogó szólamain fáradhatatlan hévvel lüktet. Hömpölygő folyók sodrásának íve méltósággal kanyarog örök körforgás kanyonja rejtekén. Cédrusokkal gombolt hegygerincén inka liturgia sóhaja kel életre; mi felhők varázsszárnyán reppen magasba, az égi rónák felé. 2010. augusztus 29. HEAVEN: A LÉT PEREMÉN Csellengő kölyök szikkadt zsemlét majszol, Csitítja éhségtől kopogó szemei szomját, Sárral foltozott nadrágjában serényen guggol, Pökhendi asszonyság elé dobja az ’alamizsnát’. Modorához csipetnyi szánalom sem ragad, Nem is sejti, milyen a kitaszított sorsa. Zebrán átkelve puccos hermelin bundában Úgy fest, mint egy fölfújtatott pulyka. Éjekkel összefolyó, szorongó nappalok.. Nincs karácsony, ajándék, ünnepeltnek csodaszép. Bandába verődve csak egy gettó dalt motyog, Régen nem érzi már a család szeretetét. Mihaszna éveit meg nem szánja senki, Éhezők hídja alatt várja vetetlen ágya. Szotykos salak közé hajtja le kis fejét, Örökbefogadja őt a korall-párna.. 2009. február 09. SZŰCS ISTVÁN: AMNÉZIA Kopott foncsorral visszatükröz. Eltorzult kép, amit mutat. Az ismeretlen ismerőshöz keresnél benne új utat. Csak nézed őt, és elmerengve azon tűnődsz : - Ugyan ki volt? Milyen volt egykor, míg az elme elé a sors fátylat sodort? Tudott talán jókat nevetni? Lehet vidám volt, vagy netán bús fickó? Az kinek keservi áradtak minden szó nyomán? Bölcs volt lehet, ki mindent tudva okos dolgokról, jól beszél! Vagy ostobácska, könnyed, léha, kit össze-vissza hord a szél? ***** Csak nézem én a vén tükörben az ismeretlent. Itt vagyok! Keresgélem a múlt ködében : - Vajon ki az, kit láthatok? (2010-09-24) SZŰCS ISTVÁN: HONNAN JÖTTEM … Honnan jöttem, hová megyek, a kedvedért mi is legyek ? Kívánj bármit, az leszek, átváltozok én neked !
Fűszál hegyén gyémánt ragyog, friss harmatcsepp, ami vagyok. Holdfény hozott, nap visz el, minden reggel, hogyha kel.
Leszek néked bárányfelhő, szelíd széllel eltekergő. Hátam mögött nap ragyog, és éjjel a csillagok.
Szomorúság, ha rám lobban, lássátok csak : esőt hoztam ! Felhőfejem könnyezik, sírdogálok egy kicsit.
Erdőn, mezőn kóricálok, mesélgetem, amit látok. Milyen virág nyílik ott ? Megmutatom, láthatod !
Megcsodálom én a tavat, a fürdőző najádokat faun, hogyha meglesi, hadd tegye, ha jó neki !
Köd előttem, köd utánam. Nincs már nékem semmi vágyam. Most még kicsit dalolok, Aztán csöndben meghalok ! (2009-09-02) SZŰCS ISTVÁN: ÚJ IDŐK ÚJ DALAI
Új idők járnak! Csak régi dalok említik olykor a bús lovagot. Szélmalom harcát nem vívja tovább, lelke felejti szép Dulcineát! Nincs ma Cyrano, sem jó Rosalind, Háfizi dalban a rózsa se ring!
Nincs ma igénye ki tollra kapott, abrakadabra a kósza sorok. Összekutyulva amit odacsap, rímtelen rémes torz szavakat. Írna szegény de még ötlete sincs, hogy mi a jó vers, szép teli kincs! (2010-04-17) bZSANNA: A CSEND BESZÉL Hallatszanak csend szavai: néma szíveknek lármája, ahogy megnyílnak ajkai – felzendül a hallgatása. Érthető e lélekbeszéd – kiárad egy tekintetből, öröm, bánat és szenvedés ráncai mesélnek errďż˝l. Meghallani üzenetét a kimondatlan szavaknak, halántékon gyöngy-verejték áruló jele a harcnak. Finom-szavú csendes lélek ha betéved angyalszárnyon, gyógyulást hoz érintése, – hangja öröm-puha álom. bZSANNA: VILÁGKAMÉLEON Változatlan világ felszínét illó színek fonáksága s rárakódott szenny súlyos mennyisége rejti… Műanyag, s kerozin koptatta ég tüdejét sokféle füst szövi át, amint a szavak is trágárosodnak… Hedonista szívektől aljasodó szerelem butulva tunyul gerjedő tüzében… Szürke virágok rozsdás sebbel, szürkeállomány elernyedten, bimbóbazárt gondolatok belénk-haló csókcsokor, szódudva ledugva torkunkon… Ezerarcú gonosz színeváltozása mögött valami állandót keres a lélek, s felbukunk a változhatatlan egyhangúságában… Jól ismert unalom a régi dalt fújja, csupán az öreg ördög trükközik játékosan köröttünk. A világ felszíne változó csupán: az ismerős kaméleoni maszk rejti sebhelyeinket, mélyben fekvő nyomorunkat: vágyaink, harcunk, reményünk egy tőről fakadó mozgatórúgóit. Az emberiség egyetlen test folytonos színeváltozása, motívuma: a túlélés vágya… Bár új szavak koptatják szívünket, idő szelei másként fújnak, de lenn a mélyben minden ugyanaz… Csak romlottság kaméleonja dobja ki mellét jobban, - nyomulva gátlástalan kívánságaival, bélyeget nyomva lelkiismeretünkre. A züllés őrjítő kavalkádja bomlás díszegyenruháját aggatja ránk. Bohócként morgó cirkuszi medve porondon: farsangi jelmezbe bújt színes világfolyó; mögötte semmi új a nap alatt: - a színeiben változó - ugyanaz marad. bZSANNA: AZ ÉLET MEGY TOVÁBB… Ballag az est a mélyúton, árnyékok tánca lebben, gondolatom egy kék húron játszik az értelemmel. Támad a szél és pörgeti kósza elmém agyagját, szétszórja és majd fölszedi cserepei darabját. Lenyugvó Nap a kéközön tengerében elúszik, árad az égi vérkörön - bíbor-erekbe kúszik. Belém fészkel az álmodás, ringatózik a szívem, Tejúton vár egy állomás, - gondolatom megpihen. Az éjszaka feketedik, komorulnak a képek, halkuló éjben rám tekint, és búcsút int az élet. bZSANNA: WITH OR WITHOUT YOU (VELED VAGY NÉLKÜLED) Lásd meg a követ a szemedben Nézd a tövis hogy benőtte Várok rád Az élet viharában s útvesztői között Szöges ágyára kötözött S én várok nélküle Veled vagy nélküled Veled vagy nélküled Ha a viharból partra érnénk S mindened adnád se lenne elég S én csak várnék rád. Veled vagy nélküled Veled vagy nélküled Nem tudok élni Se veled se nélküled És ha odaadod mindened Ha odaadod mindened És adsz És adsz És mindent odaadsz Kezem megkötözöd Testem összetöröd ezt teszed velem Semmit sem nyerek Semmit se vesztek És ha odaadod mindened Ha odaadod mindened És adsz és adsz És mindent odaadsz Veled vagy nélküled Veled vagy nélküled Nem tudok élni Se veled se nélküled Veled vagy nélküled Veled vagy nélküled Nem tudok élni Se veled se nélküled (szabadon fordítva)
bZSANNA: MINDENNAP
Azt mondják csökkenjen lelkem terhe csöndben menjen mondom én is a kőrakás alatt fekve mint halott. Élőbb már nem is lehetne az kit a sors agyon csapott de halhatatlan lelke fölébe állva les rá és inspirálja – ne legyen oly elhagyatott. Mindig van remény - szól az unalmas fáma fölöttem állva számol s nógat - ő - engem ki feltámadott vagyok. Bár meghalni nem tudok már, örökéletemért én mindennap halállal lakolok
bZSANNA: LENNI VAGY NEM LENNI? Lenni, vagy nem lenni: ez az a vérzés, mely bíborba önti agyvelőnk - dönteni kéne - vinni a végzést: tiszta lapunkra pecsételďż˝t. Ember, aki kiválasztattál arra, hogy szabadon választással élj, nézz a szívedbe, s a fellegekbe, s ihletet az Istentől vegyél. Ébredj fel még ma az igaz hangra, mely ősi bölcsőnkből fel-felsír - nemzeti dalra,s bibliás hangra egyaránt féltően tekints. Picike pór nép: reményeiben holt magát keserítő szárnyszegett - éjben búsuló - bitangoló, ihletedet az Istentől vedd. Választanod kell: élet vagy végzet - sorsodat kezedben markolod, magad a történelmen - mint véres kardot - emelt fővel hurcolod. Bűntől vörhenyes seb-varas lelked kimérték akár a földedet, eladták rólad a lópokrócot, s azt a darab csillagos eget. Kit hitedben már félholtra vertek, s ájultan nézed a felleget - választanál, ha választhatnál, ha volna még miből: egy, meg egy. Letiport lelked, mint kivérzett végzet - akár ha Krisztus a Golgotán - hamvaidba-holtan alászállva népek közt hontalan sírdogál. De harmadnapon feltámadt ő is - fentről néz dicsőség trónusán, s mosolyogva kéri tőled számon: válaszd az Életet, ne a halált! ZSUZSU: A REMÉNYTELENSÉG HÁZA Zárva az ajtó, zárva az ablak, És a zsalugáterek mögött, Csak a rég halott álmok laknak.
Mély csend, és nincsenek fények, Csak porként szállongó emlékek, És lassan halódó, remények.
Hol a boldogság, hol van az már! Tüze kihunyt, fénye megkopott, Üres házban, egymagam vagyok.
Gondolatban most végigjárom, A létem, idő-termeit, és érzem, A lelkemben, hogy a halál közelít. KORIN: A TISZTA HANG
Te éji sötét! Jöttöd várom. S végre nem gyötör tovább, ezernyi gondolat. Álmaim szárnyán, messze elrepülve. Szabad vagyok, végre oly szabad!
Időnként, miért is nehéz szavakkal leírni? Mi itt belül feszít, és mondani kell. A rohanó vágyak elcsendesítve. Már érzem, tudom.
Ébren is láthat csodákat az ember. Csak hinni kell benne! Mi itt belül szól. Sosem téved el. 2010.04.07. GIZISZALAY: ÚT A VÉGTELENBE
Léptek nyoma monoton ritmusa kopog a jeges kövön álmatag, s hova vezetnek - messzire... hiszen távoli céljuk a végtelen.
Kopognak lassan távolodva csikorog a jég, jajt hallat szava némán sír a föld fagytakaró alatt cipő útja ismeri, tudja hasztalan.
Sok - sok talp nesze zavarta fel csoszogó talpak járják szüntelen, ismeri mind, tudja ki merre tart dolgára, vagy vágy tompa ritmusa.
S ha beszélni tudna, ó igen! megkérdezhetné mi űzte erre el de a kő.. csak magának beszél jajgat a jég is, érti miért..
Ha megérkezik meleg napsugár lépte megfakul kövek otthonán talpak nesze megfogyatkozma már tovább koptatják, álmodozón tovább. ALBERT FERENC: ŐSZI FUVALLAT Lágy, halk hangon bekopogtat, kellemes, gyengéd fuvallat. Mily vendég lehet ő, ki ablaknak résén bejő? Jelleme csodás és előkelő. Nem ismersz? Bemutatkozom. Az őszt hordozom hátamon. Vagyok őszi szellő, s ahogy múlik az idő, az én feladatom egyre csak nő. Kísérőm az indián nyár, kit cirógat a napsugár. Hullnak a levelek, miből puha ágyat vetek, hol nyugovóra tér a természet. Paplanja lesz a rőt avar, mit hópihe is betakar. Dolgom ott ér véget, majd én is pihenni térek, átadom helyem a téli szélnek. Ahogy jöttem eltávozom. Ablakod most csukd be nagyon, készülj a hidegre, hosszú lesz a téli este; Vigyázz jól az otthon melegére! ALBERT FERENC: HÉTMÉRFÖLDES CSIZMÁMBAN Eger városában
Felemelő érzés tölti be tudatom, Eger városában tölthetem el napom.
Egész Európa büszke volt rá régen, az ezerötszázötvenkettedik évben.
Szolnok fala alatt egyesült a két had, Ali és Ahmed tarta Eger várának.
Dobó a kapitány, maroknyi a sereg, Felvidéknek kapuját hősként védték meg.
Taposom a követ, bátraknak lábnyomát, megvívva az ellennel, védték a hazát.
Várnál kezdem sétám, nagy a sürgés-forgás, látogatók sokasága, mint ostromláz.
Külső várkapun át egy bástyára érek, lőrésben ágyú vigyázza a térséget.
Belső várkapu jön, feltárul az udvar, középkori épületek…, körben várfal.
Felújítva bástyák, a kiszögellések…, fonott fűz és földsánc mögött ágyúszékek.
Várfalak ormára kőlépcső vezet fel, a védők előtt itt is tisztelegni kell.
Kis dombon golgota rajt három feszület, idézve a szenvedést, mit itt átéltek.
Kissé tovább szentély, Gárdonyinak sírja, Egervár ostromát hitelesen írta.
Katedrális romja, középkori kövek, rajt’ szobor…, Szent Istvánnak állít emléket.
Le a várfalakról, vissza az udvarra, másik oldalon a Dobó István bástya.
Utána még lentebb a panoptikumban, Gárdonyi hősei viaszból formázva.
Védő és ostromló egyaránt kap helyet, magyar és török itt békében megférnek.
Mielőtt búcsúzom vissza a várfalra, csodálatos e város panorámája.
Egészen más a kép, mint a középkorban, nincs sátoros ellen…, csak kőházak sora.
Hiába ostromlott, nem jött be Ahmednek, ezerötszázötvenkettőben…, felsültek.
Jött Mohamed szultán negyvennégy év múltán, elfoglalta Egert véres csata után.
Emlékeztetőül a török időkre, karcsú minaret tör egyenest az égre.
Újból rövid séta, máris a Dobó tér, fiatalokkal telve, mint lüktető ér.
Áll kőtalapzatán Dobó István szobra, emlékeztetőül a véres ostromra.
Lentebb szoborcsoport, bősz csatajelenet…, magyar lovas győz a török harcos felett.
Átszeli a várost Eger-patak vize, szűk kis utcáival középkort idézve.
Bő gyógyvízforrások, wellness központ számos, szép a törökfürdő, melynek vize csábos.
Sok látnivaló van Hevesnek székhelyén, feladom, időm már a végére érvén.
Hősöktől búcsúzva indulok most tova, emlékük méltóképp száll az utókorra. MARCSY: MINT APRÓ PORSZEMEK Porszemek vagyunk mind, a szél csak ránk legyint, szép csendben összerak, holdfényes ég alatt.
Egy láncszem a láncban, egy sejt a világban, zöld a szivárványban, piros napnyugtában, kék tóban buborék, zápor, mi utolér...
Ha véget ér életünk, utunkon elveszünk, s parányi porszemet, az örök csönd betemet. 2010. május 3. CSONTOS GABRIELLA: KÉPZELETBEN Képzeletben ülök egy békés sziget homokos fövenyén és nézem a tengert... a víz tükre felett figyelem a messzeséget.. kémlelem a bársonyos, tiszta kék eget... Hallgatom,ahogy a hullámok puhán nyaldossák az aranyló homokot... élvezem,miként a meleg napsugár lágyan,érzéssel vesz testemen birtokot... Szemeim lehunyom...átadom magam e nyugalomban fogant csodának... érzem,szívem is halkabban dobban... megadja magát e szép varázsnak... Tökéletes ez érzés,felemelő és tiszta... értéket teremtő,vágyat ébresztő,hogy az életben nagyon fontos a harmónia, rádöbbent arra,ne akarj élni máshogy! Képzeletben ülök egy vakítóan tiszta kék ég alatt s magamba szívom a nyugalmat... simogat a tenger felől fújó szél fuvallata... s elfogadom e magába olvasztó hatalmat! AGOTA: PATAK VAGYOK Patak vagyok, gyors folyású, cserfes. Látogass meg, kedves! Adom magam, hogyha szomjad érzed, hűsítem a lépted. Ujjaid közt átbújok ezerszer, bújócskázom veled fényes szemmel. Partom adom, fáradt vagy? Heverj el, elnyújtózhatsz bennem forró testtel. Ékkőként csillog, villog lelkem, ahogy a nap fényét a tükrömmé tettem. Hogyha akarsz, meríts meg most engem és én ott leszek majd óvó tenyeredben! AGOTA: MÁR FÉLTELEK Egymáshoz simuló testünk között nincs egy lélegzetvételnyi hely. Holnap meghalunk, úgy ölelj. Kései szerelem. Feltámadásba kapaszkodnak a vágyak, új Húsvét hozott virágos barka ágat. Szomorkás meséknek új véget. A sejtjeimben őrizlek már téged. Leheleted, a nyakszirtemen szuszog, vagy felperzsel,megéget. Belém diffundáltál. Mikor kezed az arcomhoz ér, magához szorít a fény, s pattog szerteszét szikraként, ezer színű, játékos remény. Már féltelek. Egymáshoz simuló testünk között nincs egy lélegzetvételnyi hely. Holnap meghalunk, úgy ölelj. INPETERS: KARÁCSONY ESTE Láthatatlan védőernyő Feszül a világ felett, Visszakerül jogaiba A hatalmas Szeretet. Szent Karácsony ünnepe, Kicsi szoba melege, Örömünkön, Ünnepünkön őrködik Isten keze. —– Fényes, tiszta fenyőillat Lengi be a kis szobát, Szeretetben gyűlik össze Alatta a kis család. Szent karácsony eljöhet, Közénk bátran leülhet, Köztünk ülnek mosolyogva Hit, Remény És Szeretet. ——- Hogyha egyszer jobb világra Nyílik az Ember szeme, Talán minden szép estének Karácsony lesz a neve. Szeretet, hit, ész, erő, Az lesz majd a szép idő, Talán dédunokáinknak Ilyet hozhat A Jövő. ——– Ha majd egyszer rájöhetnénk, Hogy a világ még kerek, Szent békében élhetnének Mindenhol az emberek, Hitét hittel élheti, Egymást megbecsülheti; Jézus szava Ezt kétezer esztendeje Hirdeti. —— Szent karácsony tiszta képe, - Most az Idő sem rohan - Megmutatja, hogy mindennek Mégiscsak értelme van. Szent karácsony: jóbarát, Adj mosolyt és parolát, Igaza csak annak lehet Aki él, És Megbocsát. —— Szent karácsony tiszta hangja Elmondja, hogy kik vagyunk: Mindannyian, akik élünk, Egy világhoz tartozunk. Szent karácsony: a csoda, Senkihez sem mostoha, Jézus születése napján Szép a közös Vacsora. ——— Szent karácsony éjszakáján Csendesen dalol a szél, Az öreg Hold Betlehemről, Régi csodákról regél. Akkor is szent este volt, Három király bandukolt, Kíváncsian Nyújtogatta Ezüst sugarát A hold. ——– Fenyőillat, szent nyugalom, Béke, öröm, szeretet Ragyogja be a szobádat, S ragyogja be Lelkedet. Szent karácsony ünnepe, Töltekezzünk fel vele, Örömünkön, Ünnepünkön őrködik Isten keze. JAMPA: A FÉRFI védő várfal, bástya, lobogó fáklya, izzó erő, kergető, gerjesztő, karja óv – ernyő. Tombol, rombol, épít, szépít tettén, szaván… hátán mindig a kabát. Utasít, esdeklőn kér is, tenyere simogat, békít, szelleme szédít, pezsdít. Eszedet elveszi, megfőz lelkedet veszejti testedet megejti, megöl, éleszt, legyőz, hatalmába kerít, s mint szilaj hullám leterít. Néha áll sután, felel kurtán, vagy hümmög, halkan dünnyög, körülötted sündörög s némán figyel. Kikel magából a rossz vacsorától, de mégis ott van, ha kell, ne maradj hoppon. Forrón csókol, bókol hódít, bódít, mint óbor, tested belé borzong. Tekereg, mint felleg, aztán szoknyádon ül, fűz, szeme lobbanó tűz, rakoncátlan huncut kobold, majd morog, időnként horkol…. párod, ad álmot, biztonságot, meleg otthont. TAYGETA: ÉDES EMLÉK Ösvényedre léptem, érted virágzott minden rét, harmatcseppben fürdött szívem, boldogság, mely ma is megigéz. Nem kértem, mégis adtad lelked aranyát, s én megnyitottam bensőm szent templomát. Örömkönnyben fürdött minden pillanat, az érzés még fojtogat. A semmibõl fakadó rejtelmes csoda, lett vágyaim otthona. A csendenben hallom szíved dobbanását, könnyeim peregnek, s emléket sző e bársonyos homály, édes szerelmet. Virágszirmot hintett lábam elé kezed, s rejtett patak sodorta felém léptedet. Sejtelmes kép, melyben arcodat látom, megannyi szerelmes sóhaj, mára csak édes álom. Vágytam a hajnalt, a bíboros alkonyt, ölelésed, az érintés édes perceit. Bocsáss meg, add kezed, vétkem csak az csupán, szerelem szikrája gyúlt bennem, életem alkonyán. 2010.11.21. György Viktória Klára RADNAI ISTVÁN: VARÁZS
(Renoire érzéki ecsetje)
arcán hol pasztell-rózsák égnek s a gömbölyű váll szoptató mell kit életben tart a vászon Gabrielle
a kép mely másfél százada vágyat szerelmet s lágy ölelést ébreszt mely alig csillapul vetne ágyat
olajillatú rebbenő látomás már erős teste kéjt ringató mélység keretbe fogva feszül semmi kétség látod még mindig ráveti a nyár
levelek lusta árnyéka szítja tüzedet a telt száj mintha csókodra ébred a keret ajtó várod bebocsát téged pedig csak feledett örök üzenet
RADNAI ISTVÁN: KÉTARCÚ SZERELEM hóember leszek az ágyban répás orral melledre fagyok olvadásom a drága ára a szenvedély s a lét vagyok miért ébredek rád utoljára nedvet tárja a vágy nyílása az ősz kopár borongás karom leveletlen ága tűzve hótestem lazulhat ennyi tűzre fogyó létem téli szorongás átgurulsz rajtam s görgetlek tested felnyitom éles árral míg karpereced csörgeted ráolvadok a kacérságra RADNAI ISTVÁN: ÚTKERESŐ VÁGYAI lélekmag hallgatózik tenger-lágy vizében hullámok görcseverte szikla öblén jönne már világunkra a hiszékeny anyjának kínjaira törvén ahogy ez ősidei törvény csalóka föld ahol kiköt a köldökzsínór csalfa öklén akit az óvó méhlepény kilök idekint lámpák alatt várja a sötétség durva kezek mártják a zuhatagba az anyamell amihez kötnék emlékei a forró békességnek sírása lehetne első haragja keresd hát meg testében hol a lélek REITINGER JOLÁN: MÁR AKKOR IS A FAROK CSÓVÁLTA Ha nem termett volna kísértést a fa, mutathatott volna egy nagy fityiszt, ám csábítón fényes volt s pergő viasza, az rajzolt e bíbor gyümölcsnek grafitit.
Ezért merte vállalni magát s e sötét mély vakmerőség kihívón csalogatott, oly pökhendi volt, mohó, bohó, hogy ölét célbavevőn semmi kétséget nem hagyhatott.
Vajon miért kellett pont e piros alma, mikor az Éden sok más gyümölcsöt harácsolt ? Biztosan forrt a vére a sunyi kígyónak, mert kobakjának farka adott tanácsot. REITINGER JOLÁN: KÓBORLÁSAIM (TÉVÚT) Tavasz este egy tisztásra értem, egyszercsak leszállt a Hold értem, kézen fogott s a fülembe súgta, Gyere kedves, fényes udvaromba. Elindultunk együtt nagy sietve, figyeltem a fel-felhangzó neszre, nyikorduló ezüst kaput láttam, s ott álltam a Holdnak udvarában. Fehér volt a ház, a fák, s a kis kert, a sok virág csengőként csilingelt, gyümölcsfákon jégvirágos gömbök, s egy hang csendesen köszöntött. Holdherceg várt csillag otthonában, emberek közt ilyet sose láttam, oly halvány volt, igen szinte féltem, magához vont ott a fakó fényben. Ő maga a sejtelem varázsa, csalogatott lénye, várt a vágya, úgy ölelt, hogy szóltam könyörögve: - Gyere velem, leviszlek a Földre. Gyönyörű ott minden, súgtam halkan, de ő furcsán nevetgélt csak rajtam, észrevettem, amint rám mosolygott, hogy körötte minden holt, minden holt. Halott volt a hívogató herceg, halott világ magába nem rejthet, de ölelt ő forró szerelemmel, - mit akarsz te álmodozó ember? Valamikor igaz, férfi voltam, ezer éve itt élek én holtan -, Így szólt s az én testem kövé dermedt, s hajnal pírja engem Földre ejtett. REITINGER JOLÁN: TITOKMADÁR A CSEND A Hold lágy köntösét megoldja fent, s ránk borul a békés nyugalom, a csend. Hallgass, érintsd kezem, titokmadár szárnyat bont kényesen, s vállunkra száll. Ne szólj, most ébredez nyomtalanul, világa felfedez, hangtalanul. Súgja: együtt valahol már éltünk mind a ketten az ősi tengerekben. Megérted miről dalol? Hulláma mételyez, kell, hogy érezd, amint lopódzik, lebben... Sosem beszélt ékesebben. CSOBAD: MERENGŐ A gyermekkor emlékét hoztad magaddal Kedves! Szívem zengő hangszerén most lágy húrokat pengetsz.
Érzéki dallamai a vágyam korbácsolják, testem érző tüzeit csak olajjal locsolják!
Elábrándozom Kedves az úton, amit bejártunk! Így kellett lenni ennek, hogy egymásra találjunk! CSOBAD: SZÍVDOBBANÁS Egy hangos szívdobbanás veri fel az éjszakát. Ma minden olyan kéjes, gyere bújj hozzám Édes!
Már évszázadok óta kísérjük egymás útját, már évszázadok óta hallom ezt a szívdobbanást.
Századok óta követem minden léptedet, őrizem hol csapongó, hol hűséges örök, igaz szerelmedet.
Őrizlek én sokáig, őrzöm a szerelmedet. Ha kell, nézem a szemed, ha kell, fogom a kezed!
Még hosszú századokig, mindig újjászületve, az idők végeztéig. Régi lélek, új testben.
Miénk a múlt, a jelen és az eljövő! Minket szolgál a Tér, és az Örök Idő! NAGY DOMOKOS IMRE: A CSÖND I. Városi létem szürke homályán állandóan jelen van a zaj. Fel s le keringélve, soha meg nem állva, zúgva-zümmögve, akár a méh raj, felďż˝rli lassan idegeim, s én egyre inkább semmivé leszek II. A csöndet szeretem pedig, nem a várost, a csöndet, amely oly jó hozzám, s körülölel engem, akár csak egy kislány. III. A ködöt szeretem. Tompítja a lármát, elzárja előlem a város világát, s ilyenkor remélek, hogy tán nem hiába fáj annyira szívem a város zajába’. IV. A tél hóhullató csendjét is szeretem, mert a hókeringés megfogja a szívem. Minden érzés jó lesz, elrepül a bánat, s a végtelen csendben semmi sincs, mi fájhat. V. A nyári éjszakák meleg csendessége az nekem, mi másnak élete reménye. Ilyen csendességben a jánosbogárkák csillogva keringnek, mint kis élďż˝ lámpák. VI. Szeretem a tavasz délidei csendjét, mikor nem hallok mást, egy méh zümmögését, mely ilyenkor ébred, s magában dörmögve indul fontoskodva a felderítésre. VII. Szeretem a borospincék csöndjét, halkan iszogatni a hordók nedűjét, s ülni az ászokfán csöndes félhomályban, vagy kint a fa alatt őszi napsugárban, mikor a messziség nem látszik élesen, mert már őszi pára borítja kékesen. VIII. Akácvirágzáskor a csönd muzsikál. Ilyenkor sétálok. Jó lenne egy kislány, ki velem sétálna az akácok alatt, és nem mi beszélnénk, csak a szem-sugarak. IX. Városi létem szürke homályán a csönd csak úgy látszik, mint messzi szivárvány... (Budapest, 1957. április 26. – 1958. január 18.) ETUSOM: LEGUTOLSÓ ELÉGIA - BARÁTAIMNAK Azt tudom, mikor rám nézel Annyi minden, amit nem értesz De ha az időd rám szánnád Tudom, szívemben megtalálnád
Azt a lányt, aki néha fél Nem mindig erős, sose kér Látod fájdalmát, de mit ér? Egyedül vagyok, elmentél.
Mennék, futnék, szaladnék hozzád Akkor karjaidban tartanál? Mindentől megvédenél,tudnál? Mondd, itt maradnál vagy elfutnál?
Nap mint nap, minden nap eljátszom Hogy irányítom az életem Hazatérek, kulcsom fordítom s rázárom Nincs ott senki, senki sem törődik velem
Ó, mi az értelme,ha vannak vágyaid küszködsz próbálod valóra váltani álmaid Ha nincs is senki, akivel megoszthatod Sivár hidegen kong a kihűlt otthonod
Ne fuss el, ha melléd végre odaérnék Itt van rád szükségem, töröld le könnyeim Hogy öleléseid űzzék félelmeim Ha értenéd! Mennyire élni szeretnék.. MAGGOTH: FELKÉSZÜLÉS A TÉLRE Homály fedte éjben, sorsom összefonják, Bohókás lidércek, kik a rímet ontják. Remegve idézem, múlt idők nagyjait, Kongatják az éjben, lelkem harangjait. Eldobom rongyaim, leszek kolduskirály, Csillagok közt sóhaj, mélyben szálló sirály. Szerelemtől ittas, ősz hever párnámon, Hulló avar játszik, ködös nyoszolyámon. Csönd honol a tájon, elhagyott emlékül, Hitehagyott madár, repül szárnyak nélkül. Elered az eső, kopog szemhéjamon, Bőrömet levedlem, üres sírhantomon. Suhanok a szélben, testetlen emlékkép, Holdsarlón hintázom, szívem kusza térkép. Lovak nyerítenek, örvénylik sörényük, Angyaltollú szárnyak, elbújok közöttük. Szőlő leve csurran, hátam széles ösvény, Mellemben lugas nő, adakozó fösvény. Vérem csapdákat rejt, szeretetem méreg, Szívemen jégpáncél; kemény, durva kéreg. Hozzád menekülök, ölelj már meg végre! Esdeklő szemekkel, nézek fel az égre. Komor fellegek közt, rejtőző szivárvány, Fölösleges szózat, porba hullt kiáltvány. Csak az eső szakad, arcomat lemossa, Minden hiú vágyam, gyorsan eltapossa. Lemondok ajkadról, elvonulok félre, Fájdalmas sebekkel, készülök a télre. MAGGOTH: AZ ÁLMOK ŐRE Tegnap szürke árnya, vetül a holnapra, Ami lenni vágytál, pontosan az vagy ma! Álmaidat szőtted, úgy ahogyan vágytad, Üres és hideg lett, mostanra az ágyad. Mindennek ára van, jövőd megfizetted, Elvesztett szerelmed, gyorsan elfeledted! Tehetséged árát, átnyújtottad gyáván, Behajtotta tőled, lelkesen a Sátán. Talán, nem veszítesz; akkor, ha feladod, Bár ne lennél győztes, volna még otthonod! Így viszont semmid sincs, csak a tehetséged, Feledd el fiadat, kerüld feleséged! Te az álmoké vagy, bennük találsz békét, Közöttük leled meg, szíved menedékét. Te a régi srác vagy, fény ragyog mögötted, Ismerted az alkut, mikor megkötötted, Lelked csak a tiéd, másod nem is lehet, Halott sziklák közé, te viszel életet. Tieid az álmok, és tied lett a világ, Nem tudtad feladni, ez az egy a hibád! RADMILA: MAGÁNYŰZÉS Megkörnyékez a magány, kopogtatja ablakom, tépdesi a kilincsem, majd sunyin, lopakodva szobámba jönne be. Szegény magány: semmit sem tudsz! Én vagyok az egyedüllét, én vagyok a társas lény. Első lényem emelt fővel, társas lényem szeretettel viselem. Szegény magány: semmit sem tudsz! zöröghetsz, kopogtathatsz, könyöröghetsz, jajgathatsz, lopakodhatsz, ámítgathatsz, eltökéltem, kint maradsz, de ha bejössz, boldogsággal megitatlak gyöngédséggel megetetlek, szelídséggel betakarlak, ezek után átalakulsz: társas lény lesz belőled. SANCHO: ELENGEDEM KÉT KEZED Virágszirmok hullanak arcod gödreibe, Hidd el a Földanya korosabb a tegnapnál, Most is mosolyogsz, fájna ha egy nap elhagynál. Talán rég meg is történt, testileg vagy már, Lélekben máshol élsz, mástól kérsz, Szerelmes szívet tőlem nem remélsz. Miért is tennéd, bár a múlt emészt, Könnyek nélkül is örökre veled maradnak, S egy napon majd téged fájón faggatnak. Faggatnak, vajon a szirmok miért sírnak, Miért hullanak még egyre sűrűbben reád, Válasz nélkül ne hagyd, múltamban a vád. Virágszirmok hullanak arcom gödreibe, Hiszem a Földanya korosabb a tegnapnál, Most is mosolyogsz, fájna ha még maradnál. Elengedem két kezed, nehéz, benne ezer fejezet, Húsz tavasz, húsz nyár, ősz és tél, Benne a pillanat, amikor először rám néztél. MARYAM: ÉJKERINGŐ Ezüst Hold csókja megpihen Sarlóján csillagok ringanak Gyémántfény zápor-bűvölet Teríti a fáradt lombokat. Ezernyi csillag lázban ég Ölelve járják táncukat Az éj varázsos fellegén Zsongó, keringő-kábulat. Fénytestük csillan a tó vizén Vidám mosoly-had éled Víztükör parányi felszínén Hajnalpír vöröse réved. MARYAM: LOBBANÁS Ujjaimmal átérnélek, ha hagynád Köréd kulcsolnám meztelen valóm Mint érted gyúló pislákoló kanóc Lángomat lobbanva magasba csapnám. Néked világolok, táncom tűz-halál Véget nem érő vágy lüktető dalom Ha egyszer csonkig égek is hagyom Testem árnyékot vet szobád éj falán. Hisz minden kóbor perc hozzád vezet Kanyargós utam már illanó lábnyom Hol öröm- tüzek futnak éveket. Kihunyó fényem édes kín magányom De lelked hevében kincseket lelek Benned égek, felcsap újra lángom. MURÁK TIBOR: ÁLOMHAJÓ Fátyol felhőkből, harmat permetez, lustán rám kacsint a felkelő nap, hajnalfény tündököl, csendet igéz, simogatva szerelmes álmomat. Átzsongja a hajnal, bús szívemet, pacsirták röpte, végtelent ígér, pajkos szellőlány lágyan tovaszáll, de ez Nélküled mind, semmit sem ér. Képzetem átcikáz, minden éjen, szerelmünk bujálkodó tengerén, hol egy vitorlás álomhajóban örök álomba ringat a remény... MURÁK TIBOR: JAJ DE SZÉP A MAGYAR Jaj de szép a magyar, jaj de szép a nyelve, hiába zúzták szét darabokra szedve! Árnyaltabb beszéde nincsen más népnek, van itt tárháza jónak és a szépnek. Ezerféle módon el tudod mondani, azt amit szerelmed szeretne hallani. Ezerféle módon ki tudod fejezni, ha örül a szíved, vagy bánattal van teli. Ettől szebb rímeket hallatni nem lehet, amire tanított szülőd és Nemzeted! Bárhol élsz Te Magyar, bárhol a világban, amíg nyelved tudod, bízhatsz az imánkban! A magyar nyelvnek oly, dicső varázsa, hogy felhallik Istenhez minden fohásza. Nincsen e nyelvnél szebb a világon, hogy magyarnak születtem, a mai napig áldom! 2010.05.02. NEKED8: GONDOLATOK 2 Lejárt már a lemez, Nincs itt már tartalom, Csend mi már jellemez, Életem csupa rom. Ordít rám a magány, Szűköl a félelem, Mi lesz velem? Talány, Reményem dédelem. Megtörten fetrengek, Még mardosom magam, Mások mind felkelnek? Küzdök, tán’ hasztalan. Bezárnám bazárom, Létem bizonytalan, Odább még halálom! Hát tartom még magam. Két gyöngyöt még nevel, Lelkem kemény héja, Titeket még ölel, Szeretet karéja. NEKED8: JÁTÉK A SORSSAL 2. (ÚJ ASZTAL) Átlépem múltam árnyait, Kiseprem lelkemből kínom, Levetem szívem üszkeit, Fájdalmaim kiborítom. Felszegem fejem a napra, Arcom fény felé fordítom, Fogadok új létalapra, S előhívom a mosolyom. Hívom a nyugalmas létet, Sőt, a kasszát megemelem, S teszek újabb kísérletet, Tétem legyen a szerelem. Szép nyeremény még van talán, Mit nekem szánt a jó sorsom, Nem lehet örök a magány, S új párom magamhoz vonzom. Hát bátran játszom a sorssal, Hisz nincs semmim, mit veszthetek, Számolhatok egy jó odds-szal, Csak új életet nyerhetek. PIRIKE: ALÁZATOM Évek rohannak borús fejem fölött, testemből az élet lassan bandukol, már nem félek a márvány kövek között, a Morgó csendje szelíden dorombol.
Homokba mintázott jövőm imbolyog a csikorgó padló sötét szögletén, árnyak játéka a falon kavarog, incselkedve kacag múltam keservén.
Árulkodó szurkos nyomok ürege tátogva kiáltja mit mulasztottam, imádkozom, a harangszó üzenje, ha hála helyett gyalázatot kaptam.
Zsibbadó alázat bennem vajúdik, feltörő vágyam a semmibe zuhan, izzadt tenyerem simításra vágyik, néma sikolyom sorba rója tollam. SZOSZIRCSI: LOBOGVA Minden ízem ismered már ’mit adhattam neked, mégis… tekintetünk közt cikáznak a fények úsznak habkönnyű ellágyult fellegek, mint földre hulló zengő dallamok úgy simul kezed, puha ívek felett én a szemedbe nézve látom az utat a teret,- hisz’ minden lépésem hozzád vezet… körém font életed melegét őrzöm pipacsok tüzébe bújva elidőzöm, hogy minden bódult pillanatban belőled lopjak magamnak reményt, mi enyém, e folyton változó állandóság, az ábrándot elnyelő valóság, mely ha állsz vagy futsz de velem marad… megtartalak! a vágy minden színével a nyárban pőrén előtted vagy nagykabátban már mindegy , mert őszben égnek a hegyek , és hogy el ne veszítselek ismét megteremtelek… üres-egő éjszakákban apró kicsi lángod leszek gyertyád felett… TORMA ZSUZSANNA: JÁTÉK AZ ÉLET Játék az élet? Az bizony nem játék! Mindannyiunknak Egy drága ajándék. Életünk napjai Meg vannak számlálva, S mi magunk írunk Jót, rosszat számlánkra. Mindenki látja, Hogy áll egyenlege, Merre billen el Mérlegének nyelve. A magunk módján Tehetünk is azért, Kapunk, vagy nem kapunk Fejünkre babért. Életünk ajándék, Mégsem gyermekjáték, Nem biztos az, hogy Egy újabb vár ránk még! 2010. április 28. MEZEI MARIANNA: LEHETTEM VOLNA Lehettem volna ház, meghitt, meleg otthonod függöny mögül kitekintő ablakod, fal,mely rejtene, s nem árulna ajtó , mi előtted kitárulna, ágy, hol megleled nyughelyed párna, mire lehajtod fejed, testedből kinyúló két kezed, örömtől sugárzó szép szemed. Lehettem volna szó, mely hozzád szólna száj, mi érted, s rólad dalolna szív, vágyaid nyugtatója lepel, lelkednek takarója víz, szomjadat eloltója tűz, vérednek felgyújtója szél, reményeid suttogója bölcsďż˝, álmaid ringatója. Lehettem volna fa, hűsítő árnyék adója ág, eséseid megtartója levél, mely miattad lehullna madár, ki fészkében hozzád bújna, fű, könnyeid felfogója kert illatozó virághajója, föld, léted hordozója sorsod irányító mindenhatója. Lehettem volna üde színpompás hajnalod, rád mosolygó őrző angyalod, Napod, Holdad, Csillagod, lehettem volna az Univerzumod, adhattam volna mindezt neked, lehettem volna a mindened.