SZILÁGYI FERENC - HUBART:
MACSKANÁSZ A BÁDOGON

Szeretettel ajánlom Lena Belicosanak, és Rapistának

Ó mily jÓ
a macskanász
melytől az ember falramász’
kergeti mint pandúr
űzi most a kandúr
trubadúr
a jó cicát
a húr vígan pendül
azután majd a csend ül és csak a vér dörömböl
s a csacska macska dorombol reszketve az örömtől
serkentve buja nászra
s a kéményen mászva
fekete már a koromtól
bádog zörög a körömtől
lyukas fazék csörömpöl
vágya kerge viadalban
vígan száll a dalban
jer ide cicám te iromba erős karomba
nem leszek goromba ha kéj áramlik faromba
így fűzi úzi
a szűzi
cica-
micát
s ver a
vérér
míg
víg
célt
ér

HUBART: ISTEN KÖNNYE

Ilyen tavasz biza rég volt,
Hetek óta sír az égbolt.
Borsodba, meg Baranyába
Fúlunk május aranyába.
Tán az Isten könnye csordul,
Hogy a nyája rabol orvul.
Kiforgatta a világot,
Közben flegmán gumit rágott.
Az ég könnye némán csorog…
A Föld visszafelé forog.
Megszédült a gyarló ember,
Mindent benő a vadkender.
Mit megvetett az ész nemrég,
Érték lett a becstelenség.
Győz a Kamat, meg a Zálog,
Lettünk kultúr-kannibálok.
Szavunk áradó gyalázat,
Hitünk tétova alázat.
Hazánk mások bitorolják,
Szolga nép ez, koldus ország.
Világ terhe rajtad tesped,
Csigapáncélban a tested.
Szemeidből vér szivárog,
Fejed fölött varjú károg.
Talpad alatt pengeélek,
Kalapács alatt a lélek.
ősök telkén vetünk mákot,
Álommal szőtt hazugságot.
Itt a lejtőn nincs megállás,
Átok lett a gyermekáldás.
Isten könnye. Sír az égbolt.
Ilyen világ biza rég volt!

2010-05-18

HUBART: NEM VOLT TAVASZ

Nem volt tavasz, tán élet sem volt,
Jégcsap lógott az ereszen;
Csak te voltál ott, és én voltam,
Velünk játszott a szerelem.
A nap sugara sem csillogott
Kövek között a patakon,
A szél sem rezdült, nem sóhajtott,
Csak az öröm a szavakon.
Nem nyílt virág, lágy illatával
Nem bódított az orgona,
Festetlen, kibomló hajadat
Nem ékítette korona.
De enyém voltál, én a tiéd,
És ez mindennél többet ért;
Semmit sem kértél, mindent adtam,
Egész valóm, egy álomért.
Nem néztünk együtt naplementét,
Hisz a mi napunk áldozott,
Nem érdekelt, hogy vétkeimért
Leszek majd egyszer kárhozott.
Évek múltak, te messze mentél,
Emléked ma is eleven.
Álmaim olykor visszatérnek,
Visszfény ez, örök szerelem!
2010-06-13

HUBART: EGYMÁSRA TALÁLVA

Aszalódva bús magányomban,
Mint kit a bölcs világ kivetett,
Őrlődtem lidérces álmomban,
Elvesztettem kusza hitemet.
Kósza sétán egy padra ültem
A sárguló levelek alatt,
Önmagam elől menekültem,
Számba véve tán, hogy mi maradt.
Koldusként hosszan rostokoltam,
Mint aki a múltjában kutat,
Gyermekként én is boldog voltam -
Előre nem láttam az utat.
Van e még célom, van e dolgom,
Amelyért küzdeni érdemes?
Igent mond majdan rája sorsom,
Avagy a válasza nemleges?
Így ültem én mélán töprengve,
Amikor egy angyal érkezett,
Zavartan ültél le merengve,
Mint az, aki máris vétkezett.
Ránk a nap gyér fényét vetette,
Alamizsnát, kevés aranyat,
S továbbállt kacéran nevetve.
Kifigurázva a vén nyarat.
Néma csend volt, a percek álltak
A parkbéli kemény fapadon,
Ökörnyál fonalai szálltak,
Megtelepedve a hajadon.
Lopva lestelek, elmerülten,
Csak a szívem tam-tam dala szólt
Mikor megláttál - szemben ültem -,
Lelked lelkem mellé araszolt.

2010-06-15

HUBART: NÉMA SZAVAK

Csókkal jóllakottan
Néma most a száj,
Levegő se moccan,
A szó akadály.
Kitágult pupilla
Angyalt látni vél,
Nem rebben a pilla,
Csak a csend beszél.
Szemhéj-kagyló mögül
Igazgyöngy igéz,
Lélek harmatja gyűl,
Cseppen, mint a méz.
Szívem nagyot dobban
Izzadt ing alatt,
Kéjes vágyra lobban
A szent pillanat.

2010-10-04

HUBART: GÓLYADAL
(Végtelenített ujjgyakorlat)

Elindulok, itt az óra,
Óra, leszállni a tóra.
Tóra járok ivóvízért,
Vízért, friss üdítő ízért.
Ízért bolondul a nyelvem,
Nyelvemről majd le kell nyelnem,
Nyelnem a zöld kecskebékát,
Békát, brekkencs ivadékát.
Ivadékát lápvilágnak,
Világnak, gólyavirágnak.
Virágnak gyökere szárad,
Szárad, hogyha víz nem árad.
Árad a víz, issza tulok,
Tulok hátán elindulok.
Elindulok, itt az óra,
Óra, leszállni a tóra.
Tóra járok ivóvízért,
Vízért, friss üdítő ízért…

2010-11-06

HUBART: IZLÉSEK ÉS POFONOK

Egy stramm mélyhegedű, a nőcsábász brácsa -
jeles zeneművek avatott tolmácsa -
szopránhegedűnek tette volt a szépet,
ám egy koncert után a lanttal lelépett.

Hiába volt diszkrét, a lóláb kilógott:
unta a mandolint, csellóban csalódott.
Sokat sírt miatta a karcsú klarinét,
anorexiás lett egy termetes spinét.

Jó ideig flörtölt szemben úszva árral
a nyafka, rátarti hawaii gitárral.
Irigyelte a dob, fenyegette fagott,
a szertelen brácsa mindenkit elhagyott.

Nem érdekelte már a tuba tompora,
a síró nagybőgő, zokogó zongora,
nem ért célt zsarolás, se könyörgés, pofon,
nagy kosarat kapott a szexi szaxofon.

Végül szemet vetett szájharmonikára,
a hangszertanoncok legifjabbikára,
ki, bár képzetlen volt, érzékien búgott,
s a mi Don Juanunk mindjárt belezúgott.

Ám a cserfes csitri semmibe se vette,
ábrándos szavait hetykén kinevette.
A szép szájherflinek öt furulya tetszett,
szénaboglya mellett állt össze a szextett.

A mélyhegedďż˝nket féltékenység ölte,
még az angolkürt is világgá kürtölte:
Hiába jó ízlés, disztingvált misztika,
kényes barokk fölött győz a nyers rusztika.

2011. március 25.

HUBART: EMLÉKEIM

Hibáimból soha nem tanultam,
imakönyvbe préseltem a múltam.
Előveszem néha esti csendben,
harmat gyűlik olykor a szememben.

Felsejlik sok rég temetett álom,
az elgurult gyöngyöt nem találom.
Elszálltak a színes hiedelmek,
rájuk bukkant tán egy másik gyermek.

Ki boldogan a szívébe zárja,
remélem, hogy jobban vigyáz rája!
Így élednek újra régi dolgok,
kívánom, hogy legyen vele boldog!

És ha egyszer számon kérik tőle,
adjon át a jövőnek belőle
egy darabkát, mi egész volt nemrég,
őrizd tovább, nekem már csak emlék!

2011. 10. 24.

SZISZIFUSZ: A SZEGÉNYSÉG

Azt mondd meg jóember, a szabadság mennyit ér?
- ha közben a szegénység térdelve enni kér...
Nagybeteg, erőtlen, felszökött a láza!
Gyógyíts meg! - könyörög, földig megalázva.
Nincs hiteled Doktor! - de hiteles beteged,
- a kamatterhektďż˝l összerogyva remeg.

Így élünk e honban kilátástalanul,
őrült szél fúj felül, - mi meg szívjuk alul...
Petőfi gályája négyévenként borul,
a víz bőszen habzik, - azt hiszi ő az úr...
Létünk díja hízik ám a bére csappan.
Érted dolgozunk! - ez zörög a csapban...

Város szélen csinos, hajléktalan tábor.
Bezzeg ott folyik víz, - mert lyukas a sátor!
Az éhező gyermek nézi, hogy a gazdag
osztálytársainak libamájat adnak...
Nem érti egészen, mért nem kap bőrcipőt,
csak egy vászon pacskert amit bátyja kinőtt.

Jaj neked szegénység, - turkálós új világ!
Fájó szuvas fogad lüktet és félve rág...
Didergő éjjelen fátyolos gyertyafény,
egy meleg levesről álmodik a remény.

Doktorok ti ott fenn, - legyetek már észen!
Ne vesszetek össze pont a sebészkésen!
A gyomor perforált, a szív alig kattan...
Műtsetek! - mert a nép belepusztul lassan.

SZISZIFUSZ:
PIROS PIZSAMÁBAN A HAJNAL MESÉS VOLT

Piros pizsamában érkezett a hajnal,
ledobta magáról és fénylett a világ.
Álmából felriadt kopaszodó nyírfák
nyújtózkodni vágytak, - mint koratavasszal.

Késő őszi csoda fésülte lokniját,
feszülő mellein bimbózott az élet,
szürcsölte kedvét a megtévedt természet,
madárraj hangszerelt, - ébresztőt trombitált.

Langyos szellő hátán napfény font koszorút,
november idusán március mosolygott,
zöldre pingálgatott egy boróka bokrot,
alatta egy cica, - szerelmesen aludt.

Meztelenül táncolt egész nap az égbolt,
alkonytájt azonban már fázott a teste.
A hajnal pirosát felvette az este,
eltűnt a sötétben, - de ugye mesés volt?

SZISZIFUSZ: SZÉP VERS

Csókoltál gyöngyvirágtól illatos hajnalt,
szomjat oltó édes, bódító aromát.
Testemre simuló lágy indád karolt át,
fülembe sugdosott fűzdalod marasztalt.

Kedvem hárfa húrjait pengetted halkan,
ahogy bőrömhöz ért kedvesen ujjbegyed,
friss patakom voltál mely a fényből ered,
kéklő szirmot bontva a hamvas tavaszban.

Örökké ölelj hát te rózsás képzelet,
létembe értelmet karcoljon szép szemed!
Egy mécsesbe olvaszd a múltat és a mát...

Ha lehetne kérni újra a tavaszdalt,
mosolyba öltözne a csöppnyi patakpart,
és füzek susognának értünk egy imát.

SZISZIFUSZ: KIS PIROS PORCELÁN

Anyámtól, Apámtól,
ezt kaptam hajdanán:
Kettõ kiló húszban
kis piros porcelán.

Mára a kettõ húsz
nyolcvankettõre nõtt,
a kis piros porcelán
jópárszor összetört.

Szétszórt darabjait
egyberakta hitem,
a kis piros fájdalmát
nem látta senki sem.

De nem is látható
ez a csöpp porcelán,
csak hallani lehet
a mellkasom falán.

Pont neked dalol,
teérted énekel!
Várja, hogy egyszer
majd mosolyod felel.

Bízom mosolyodban,
hogy nevetsz is talán...
És összeforrhat végleg
a kis piros porcelán.

SZISZIFUSZ: HÉ! - KÖLT Ő ÚR!

Hé! - Költő úr!
- hova, hova?
- mikor jelenik meg verse?
- egy se?
- azt mondja, soha?
Az öregasszony rádől a párkányra,
ujjai közt füstöl egyetlen bája.
Könyökén kopik a plazur.

A költő úr halkan odaszól:
- blabla-blabla...
- felnézni nincsen persze
mersze,
hisz ma is üres a papírlapja.
Az öregasszony csak legyint,
művészét megalázta megint
a magasföldszinti ablakból.

Eltelt egy hét,
aztán kettő...
Költőnk végre verset írt,
de sírt.
Szívében kiszáradt erdő...
Elment örökre édesapja,
törődött sorokkal siratta.
...Kritikusa letorkolta esmét!

Hé Költő úr!
- Azt írja meg,
miért remeg és félve
remélve
miért tűr csöndben a tömeg?
Az öregasszony mérgesen dohog:
- saját baját írja? - micsoda dolog?!
És a csikket elnyomja vadul.

Költőnk hazatámolyog.
Érti a lényeget:
Áthágni önmaga torlaszán
lazán.
Elhagyni rózsás kék eget,
megírni ezernyi szenvedést,
feltárni minden gennyes kelést
mit századok átka ránk hozott.

Múltak a hónapok, évek,
megverselt minden súlyosat.
Eszméktől ideáktól fénylett!
Kész lett
verseskötete mi a jövőbe mutat.
Ámor illatú orchideákról
és a szívről mely hasadva lángol
többé nem szólt már az ének.

Elhatározta, felkeresi
füstölgő öregasszonyát.
Felnéz. - de a csukott ablak
hallgat...
Lát párkányra konyult orgonát.
A kapun fekete keretes cédula...
- Már nem mutathatja meg soha
mi mindent köszönhet neki...

Elkésett Költő úr!
- mondja magának...
Falnak dönti hátát, könnye
- göröngye...
Papírost húz elő a bánat.
Megírja élete legszebb verssorát
mely fájdalma lényegét fogja át
lelkében, vigasztalanul.

HEAVEN: ENIGMA

Hol jártok most jó druidák,
kik dacoltatok szélfútta időkkel?
Kőmonstrumok, ősi regék
suttogását hitelesen hirdetitek?
Miért hallgattok óh, kopár földek
szűkszavúan lankadatlan?
Megigézett Göncölszekér
vajon mutatja a való utat?

Miért álltok agg kőtömbök
magánytokba burkolózva?
Elmélázva, töprengésben,
felhők alá tornyosultan?
A rejtélyes fogyó újhold
vagy a felkelő Nap sugara,
mi ezredévek vándorait
sarkallta zarándokútra?
2010. február 05.

HEAVEN: AZ ÓIDŐ NYOMÁBAN II.
A szellemhajó

Jégbe dermedt zónák
pólusai sodrásában
hánykolódó szellemhajó időz,
csapkodó tajtékok nyaldossák
gúzsba kötött sebeit.
Néptelen vidékek
rögös zátonyán
csurranó könnyei
hanyatlanak a reménytelenség
hullámsírjába.
Porcelánszín vitorlája
idő-ködben enyész,
rohanó pusztulása
ravatalán gyertyát gyújt
az aszott arcú halál.
Gúnyos kacaj visszhangzik,
elemésztve ronggyá
foszlott ereklyék viharverte hadát.
Szénné égett relikviák
megkövesedett árnyain
ódát zeng az
elmúlás sípja.
Rothadásra kárhoztatott
évgyűrűk ölén
hitevesztett fájdalom zokog..

HEAVEN: ÖRÖKKÉ

Mikor hallgatag kondul majd az estharang
És hited, világod talán már odavan;
Míg képzeleted ösvényein játszik a szél:
-Ott leszek minden tovatűnt pillanatban.

Felhők között nyargaló deres paripák
Lehelik fájdalmuk a fülledt éjen át..
Míg képzeleted ösvényein játszik a szél:
-Ott leszek minden tovatűnt pillanatban.

Halott évszázadok vitrinbe zárt nagyjai
Kísértik a múltad különös bugyrai..
Míg képzeleted ösvényein játszik a szél:
-Ott leszek minden tovatűnt pillanatban.

Arcod szegletén ficánkol a napsugár,
Derűvel köszöntő tündérkép látomás..
Míg képzeleted ösvényein játszik a szél:
-Ott vagyok minden tovatűnt pillanatban.
2010. július 01.

HEAVEN: A KÖZÉPKOR KÖDÉBEN I.

Machu Picchu

A horizont tengerén
bágyadtan pislogó
hajnali fény
hamvas türkizbe fodrozódik
festői hegyláncai baldachinján.
Gránit árnyú
totemoszlop lebeg
romvárosa felett,
képzelet-játék, -
majd tűnő délibábként
illan tova.
Legendája,
a lég suttogó
szólamain
fáradhatatlan hévvel
lüktet.
Hömpölygő folyók
sodrásának íve
méltósággal kanyarog
örök körforgás kanyonja
rejtekén.
Cédrusokkal gombolt hegygerincén
inka liturgia
sóhaja kel életre;
mi felhők varázsszárnyán
reppen magasba,
az égi rónák felé.
2010. augusztus 29.

HEAVEN: A LÉT PEREMÉN

Csellengő kölyök szikkadt zsemlét majszol,
Csitítja éhségtől kopogó szemei szomját,
Sárral foltozott nadrágjában serényen guggol,
Pökhendi asszonyság elé dobja az ’alamizsnát’.

Modorához csipetnyi szánalom sem ragad,
Nem is sejti, milyen a kitaszított sorsa.
Zebrán átkelve puccos hermelin bundában
Úgy fest, mint egy fölfújtatott pulyka.

Éjekkel összefolyó, szorongó nappalok..
Nincs karácsony, ajándék, ünnepeltnek csodaszép.
Bandába verődve csak egy gettó dalt motyog,
Régen nem érzi már a család szeretetét.

Mihaszna éveit meg nem szánja senki,
Éhezők hídja alatt várja vetetlen ágya.
Szotykos salak közé hajtja le kis fejét,
Örökbefogadja őt a korall-párna..
2009. február 09.

SZŰCS ISTVÁN: AMNÉZIA

Kopott foncsorral visszatükröz.
Eltorzult kép, amit mutat.
Az ismeretlen ismerőshöz
keresnél benne új utat.
Csak nézed őt, és elmerengve
azon tűnődsz : - Ugyan ki volt?
Milyen volt egykor, míg az elme
elé a sors fátylat sodort?
Tudott talán jókat nevetni?
Lehet vidám volt, vagy netán
bús fickó? Az kinek keservi
áradtak minden szó nyomán?
Bölcs volt lehet, ki mindent tudva
okos dolgokról, jól beszél!
Vagy ostobácska, könnyed, léha,
kit össze-vissza hord a szél?
*****
Csak nézem én a vén tükörben
az ismeretlent. Itt vagyok!
Keresgélem a múlt ködében :
- Vajon ki az, kit láthatok?
(2010-09-24)

SZŰCS ISTVÁN: HONNAN JÖTTEM …

Honnan jöttem, hová megyek,
a kedvedért mi is legyek ?
Kívánj bármit, az leszek,
átváltozok én neked !

Fűszál hegyén gyémánt ragyog,
friss harmatcsepp, ami vagyok.
Holdfény hozott, nap visz el,
minden reggel, hogyha kel.

Leszek néked bárányfelhő,
szelíd széllel eltekergő.
Hátam mögött nap ragyog,
és éjjel a csillagok.

Szomorúság, ha rám lobban,
lássátok csak : esőt hoztam !
Felhőfejem könnyezik,
sírdogálok egy kicsit.

Erdőn, mezőn kóricálok,
mesélgetem, amit látok.
Milyen virág nyílik ott ?
Megmutatom, láthatod !

Megcsodálom én a tavat,
a fürdőző najádokat
faun, hogyha meglesi,
hadd tegye, ha jó neki !

Köd előttem, köd utánam.
Nincs már nékem semmi vágyam.
Most még kicsit dalolok,
Aztán csöndben meghalok !
(2009-09-02)

SZŰCS ISTVÁN: ÚJ IDŐK ÚJ DALAI

Új idők járnak! Csak régi dalok
említik olykor a bús lovagot.
Szélmalom harcát nem vívja tovább,
lelke felejti szép Dulcineát!
Nincs ma Cyrano, sem jó Rosalind,
Háfizi dalban a rózsa se ring!

Nincs ma igénye ki tollra kapott,
abrakadabra a kósza sorok.
Összekutyulva amit odacsap,
rímtelen rémes torz szavakat.
Írna szegény de még ötlete sincs,
hogy mi a jó vers, szép teli kincs!
(2010-04-17)

bZSANNA: A CSEND BESZÉL

Hallatszanak csend szavai:
néma szíveknek lármája,
ahogy megnyílnak ajkai –
felzendül a hallgatása.
Érthető e lélekbeszéd –
kiárad egy tekintetből,
öröm, bánat és szenvedés
ráncai mesélnek errďż˝l.
Meghallani üzenetét
a kimondatlan szavaknak,
halántékon gyöngy-verejték
áruló jele a harcnak.
Finom-szavú csendes lélek
ha betéved angyalszárnyon,
gyógyulást hoz érintése, –
hangja öröm-puha álom.

bZSANNA: VILÁGKAMÉLEON

Változatlan világ felszínét illó
színek fonáksága s rárakódott szenny
súlyos mennyisége rejti…
Műanyag, s kerozin koptatta ég
tüdejét sokféle füst szövi át,
amint a szavak is trágárosodnak…
Hedonista szívektől aljasodó szerelem
butulva tunyul gerjedő tüzében…
Szürke virágok rozsdás sebbel,
szürkeállomány elernyedten,
bimbóbazárt gondolatok
belénk-haló csókcsokor,
szódudva ledugva torkunkon…
Ezerarcú gonosz színeváltozása
mögött valami állandót keres a lélek,
s felbukunk a változhatatlan
egyhangúságában…
Jól ismert unalom a régi dalt fújja,
csupán az öreg ördög
trükközik játékosan köröttünk.
A világ felszíne változó csupán:
az ismerős kaméleoni maszk
rejti sebhelyeinket,
mélyben fekvő nyomorunkat:
vágyaink, harcunk, reményünk
egy tőről fakadó mozgatórúgóit.
Az emberiség egyetlen test
folytonos színeváltozása,
motívuma: a túlélés vágya…
Bár új szavak koptatják szívünket,
idő szelei másként fújnak,
de lenn a mélyben minden ugyanaz…
Csak romlottság kaméleonja
dobja ki mellét jobban, -
nyomulva gátlástalan kívánságaival,
bélyeget nyomva lelkiismeretünkre.
A züllés őrjítő kavalkádja
bomlás díszegyenruháját aggatja ránk.
Bohócként morgó cirkuszi medve
porondon: farsangi jelmezbe
bújt színes világfolyó;
mögötte semmi új a nap alatt: -
a színeiben változó - ugyanaz marad.

bZSANNA: AZ ÉLET MEGY TOVÁBB…

Ballag az est a mélyúton,
árnyékok tánca lebben,
gondolatom egy kék húron
játszik az értelemmel.

Támad a szél és pörgeti
kósza elmém agyagját,
szétszórja és majd fölszedi
cserepei darabját.

Lenyugvó Nap a kéközön
tengerében elúszik,
árad az égi vérkörön -
bíbor-erekbe kúszik.

Belém fészkel az álmodás,
ringatózik a szívem,
Tejúton vár egy állomás, -
gondolatom megpihen.

Az éjszaka feketedik,
komorulnak a képek,
halkuló éjben rám tekint,
és búcsút int az élet.

bZSANNA: WITH OR WITHOUT YOU
(VELED VAGY NÉLKÜLED)

Lásd meg a követ a szemedben
Nézd a tövis hogy benőtte
Várok rád

Az élet viharában s útvesztői között
Szöges ágyára kötözött
S én várok nélküle

Veled vagy nélküled
Veled vagy nélküled

Ha a viharból partra érnénk
S mindened adnád se lenne elég
S én csak várnék rád.

Veled vagy nélküled
Veled vagy nélküled
Nem tudok élni
Se veled se nélküled

És ha odaadod mindened
Ha odaadod mindened
És adsz
És adsz
És mindent odaadsz

Kezem megkötözöd
Testem összetöröd ezt teszed velem
Semmit sem nyerek
Semmit se vesztek

És ha odaadod mindened
Ha odaadod mindened
És adsz
és adsz
És mindent odaadsz

Veled vagy nélküled
Veled vagy nélküled
Nem tudok élni
Se veled se nélküled

Veled vagy nélküled
Veled vagy nélküled
Nem tudok élni
Se veled se nélküled

(szabadon fordítva)

bZSANNA: MINDENNAP

Azt mondják csökkenjen lelkem terhe
csöndben menjen mondom én is
a kőrakás alatt fekve
mint halott.
Élőbb már nem is lehetne
az kit a sors agyon csapott de halhatatlan
lelke fölébe állva les rá és
inspirálja – ne legyen oly elhagyatott.
Mindig van remény - szól az unalmas fáma
fölöttem állva számol s nógat
- ő - engem
ki feltámadott vagyok.
Bár meghalni nem tudok már, örökéletemért
én mindennap halállal
lakolok

bZSANNA: LENNI VAGY NEM LENNI?

Lenni, vagy nem lenni: ez az a vérzés,
mely bíborba önti agyvelőnk -
dönteni kéne - vinni a végzést:
tiszta lapunkra pecsételďż˝t.

Ember, aki kiválasztattál arra,
hogy szabadon választással élj,
nézz a szívedbe, s a fellegekbe,
s ihletet az Istentől vegyél.

Ébredj fel még ma az igaz hangra,
mely ősi bölcsőnkből fel-felsír -
nemzeti dalra,s bibliás hangra
egyaránt féltően tekints.

Picike pór nép: reményeiben holt
magát keserítő szárnyszegett -
éjben búsuló - bitangoló,
ihletedet az Istentől vedd.

Választanod kell: élet vagy végzet -
sorsodat kezedben markolod,
magad a történelmen - mint véres
kardot - emelt fővel hurcolod.

Bűntől vörhenyes seb-varas lelked
kimérték akár a földedet,
eladták rólad a lópokrócot,
s azt a darab csillagos eget.

Kit hitedben már félholtra vertek,
s ájultan nézed a felleget -
választanál, ha választhatnál,
ha volna még miből: egy, meg egy.

Letiport lelked, mint kivérzett végzet
- akár ha Krisztus a Golgotán -
hamvaidba-holtan alászállva
népek közt hontalan sírdogál.

De harmadnapon feltámadt ő is -
fentről néz dicsőség trónusán,
s mosolyogva kéri tőled számon:
válaszd az Életet, ne a halált!

ZSUZSU: A REMÉNYTELENSÉG HÁZA

Zárva az ajtó, zárva az ablak,
És a zsalugáterek mögött,
Csak a rég halott álmok laknak.

Mély csend, és nincsenek fények,
Csak porként szállongó emlékek,
És lassan halódó, remények.

Hol a boldogság, hol van az már!
Tüze kihunyt, fénye megkopott,
Üres házban, egymagam vagyok.

Gondolatban most végigjárom,
A létem, idő-termeit, és érzem,
A lelkemben, hogy a halál közelít.

KORIN: A TISZTA HANG

Te éji sötét! Jöttöd várom.
S végre nem gyötör tovább,
ezernyi gondolat.
Álmaim szárnyán, messze elrepülve.
Szabad vagyok, végre oly szabad!

Időnként, miért is nehéz szavakkal leírni?
Mi itt belül feszít, és mondani kell.
A rohanó vágyak elcsendesítve.
Már érzem, tudom.

Ébren is láthat csodákat az ember.
Csak hinni kell benne!
Mi itt belül szól. Sosem téved el.
2010.04.07.

GIZISZALAY: ÚT A VÉGTELENBE

Léptek nyoma monoton ritmusa
kopog a jeges kövön álmatag,
s hova vezetnek - messzire...
hiszen távoli céljuk a végtelen.

Kopognak lassan távolodva
csikorog a jég, jajt hallat szava
némán sír a föld fagytakaró alatt
cipő útja ismeri, tudja hasztalan.

Sok - sok talp nesze zavarta fel
csoszogó talpak járják szüntelen,
ismeri mind, tudja ki merre tart
dolgára, vagy vágy tompa ritmusa.

S ha beszélni tudna, ó igen!
megkérdezhetné mi űzte erre el
de a kő.. csak magának beszél
jajgat a jég is, érti miért..

Ha megérkezik meleg napsugár
lépte megfakul kövek otthonán
talpak nesze megfogyatkozma már
tovább koptatják, álmodozón tovább.

ALBERT FERENC: ŐSZI FUVALLAT

Lágy, halk hangon bekopogtat,
kellemes, gyengéd fuvallat.
Mily vendég lehet ő,
ki ablaknak résén bejő?
Jelleme csodás és előkelő.

Nem ismersz? Bemutatkozom.
Az őszt hordozom hátamon.
Vagyok őszi szellő,
s ahogy múlik az idő,
az én feladatom egyre csak nő.

Kísérőm az indián nyár,
kit cirógat a napsugár.
Hullnak a levelek,
miből puha ágyat vetek,
hol nyugovóra tér a természet.

Paplanja lesz a rőt avar,
mit hópihe is betakar.
Dolgom ott ér véget,
majd én is pihenni térek,
átadom helyem a téli szélnek.

Ahogy jöttem eltávozom.
Ablakod most csukd be nagyon,
készülj a hidegre,
hosszú lesz a téli este;
Vigyázz jól az otthon melegére!

ALBERT FERENC:
HÉTMÉRFÖLDES CSIZMÁMBAN
Eger városában

Felemelő érzés
tölti be tudatom,
Eger városában tölthetem el napom.

Egész Európa
büszke volt rá régen,
az ezerötszázötvenkettedik évben.

Szolnok fala alatt
egyesült a két had,
Ali és Ahmed tarta Eger várának.

Dobó a kapitány,
maroknyi a sereg,
Felvidéknek kapuját hősként védték meg.

Taposom a követ,
bátraknak lábnyomát,
megvívva az ellennel, védték a hazát.

Várnál kezdem sétám,
nagy a sürgés-forgás,
látogatók sokasága, mint ostromláz.

Külső várkapun át
egy bástyára érek,
lőrésben ágyú vigyázza a térséget.

Belső várkapu jön,
feltárul az udvar,
középkori épületek…, körben várfal.

Felújítva bástyák,
a kiszögellések…,
fonott fűz és földsánc mögött ágyúszékek.

Várfalak ormára
kőlépcső vezet fel,
a védők előtt itt is tisztelegni kell.

Kis dombon golgota
rajt három feszület,
idézve a szenvedést, mit itt átéltek.

Kissé tovább szentély,
Gárdonyinak sírja,
Egervár ostromát hitelesen írta.

Katedrális romja,
középkori kövek,
rajt’ szobor…, Szent Istvánnak állít emléket.

Le a várfalakról,
vissza az udvarra,
másik oldalon a Dobó István bástya.

Utána még lentebb
a panoptikumban,
Gárdonyi hősei viaszból formázva.

Védő és ostromló
egyaránt kap helyet,
magyar és török itt békében megférnek.

Mielőtt búcsúzom
vissza a várfalra,
csodálatos e város panorámája.

Egészen más a kép,
mint a középkorban,
nincs sátoros ellen…, csak kőházak sora.

Hiába ostromlott,
nem jött be Ahmednek,
ezerötszázötvenkettőben…, felsültek.

Jött Mohamed szultán
negyvennégy év múltán,
elfoglalta Egert véres csata után.

Emlékeztetőül
a török időkre,
karcsú minaret tör egyenest az égre.

Újból rövid séta,
máris a Dobó tér,
fiatalokkal telve, mint lüktető ér.

Áll kőtalapzatán
Dobó István szobra,
emlékeztetőül a véres ostromra.

Lentebb szoborcsoport,
bősz csatajelenet…,
magyar lovas győz a török harcos felett.

Átszeli a várost
Eger-patak vize,
szűk kis utcáival középkort idézve.

Bő gyógyvízforrások,
wellness központ számos,
szép a törökfürdő, melynek vize csábos.

Sok látnivaló van
Hevesnek székhelyén,
feladom, időm már a végére érvén.

Hősöktől búcsúzva
indulok most tova,
emlékük méltóképp száll az utókorra.

MARCSY: MINT APRÓ PORSZEMEK

Porszemek vagyunk mind,
a szél csak ránk legyint,
szép csendben összerak,
holdfényes ég alatt.

Egy láncszem a láncban,
egy sejt a világban,
zöld a szivárványban,
piros napnyugtában,
kék tóban buborék,
zápor, mi utolér...

Ha véget ér életünk,
utunkon elveszünk,
s parányi porszemet,
az örök csönd betemet.
2010. május 3.

CSONTOS GABRIELLA: KÉPZELETBEN

Képzeletben ülök egy békés sziget
homokos fövenyén és nézem a tengert...
a víz tükre felett figyelem a messzeséget..
kémlelem a bársonyos, tiszta kék eget...

Hallgatom,ahogy a hullámok puhán
nyaldossák az aranyló homokot...
élvezem,miként a meleg napsugár
lágyan,érzéssel vesz testemen birtokot...

Szemeim lehunyom...átadom magam
e nyugalomban fogant csodának...
érzem,szívem is halkabban dobban...
megadja magát e szép varázsnak...

Tökéletes ez érzés,felemelő és tiszta...
értéket teremtő,vágyat ébresztő,hogy
az életben nagyon fontos a harmónia,
rádöbbent arra,ne akarj élni máshogy!

Képzeletben ülök egy vakítóan tiszta
kék ég alatt s magamba szívom a nyugalmat...
simogat a tenger felől fújó szél fuvallata...
s elfogadom e magába olvasztó hatalmat!

AGOTA: PATAK VAGYOK

Patak vagyok,
gyors folyású, cserfes.
Látogass meg, kedves!
Adom magam, hogyha szomjad érzed,
hűsítem a lépted.
Ujjaid közt átbújok ezerszer,
bújócskázom veled
fényes szemmel.
Partom adom,
fáradt vagy?
Heverj el,
elnyújtózhatsz bennem forró testtel.
Ékkőként csillog, villog lelkem,
ahogy a nap fényét a tükrömmé tettem.
Hogyha akarsz,
meríts meg most engem
és én ott leszek majd
óvó tenyeredben!

AGOTA: MÁR FÉLTELEK

Egymáshoz simuló testünk között
nincs egy lélegzetvételnyi hely.
Holnap meghalunk, úgy ölelj.
Kései szerelem.
Feltámadásba kapaszkodnak a vágyak,
új Húsvét hozott virágos barka ágat.
Szomorkás meséknek új véget.
A sejtjeimben őrizlek már téged.
Leheleted,
a nyakszirtemen szuszog,
vagy felperzsel,megéget.
Belém diffundáltál.
Mikor kezed az arcomhoz ér,
magához szorít a fény,
s pattog szerteszét
szikraként,
ezer színű, játékos remény.
Már féltelek.
Egymáshoz simuló testünk között
nincs egy lélegzetvételnyi hely.
Holnap meghalunk,
úgy ölelj.

INPETERS: KARÁCSONY ESTE

Láthatatlan védőernyő
Feszül a világ felett,
Visszakerül jogaiba
A hatalmas Szeretet.
Szent Karácsony ünnepe,
Kicsi szoba melege,
Örömünkön,
Ünnepünkön
őrködik
Isten keze.
—–
Fényes, tiszta fenyőillat
Lengi be a kis szobát,
Szeretetben gyűlik össze
Alatta a kis család.
Szent karácsony eljöhet,
Közénk bátran leülhet,
Köztünk ülnek mosolyogva
Hit,
Remény
És Szeretet.
——-
Hogyha egyszer jobb világra
Nyílik az Ember szeme,
Talán minden szép estének
Karácsony lesz a neve.
Szeretet, hit, ész, erő,
Az lesz majd a szép idő,
Talán dédunokáinknak
Ilyet hozhat
A Jövő.
——–
Ha majd egyszer rájöhetnénk,
Hogy a világ még kerek,
Szent békében élhetnének
Mindenhol az emberek,
Hitét hittel élheti,
Egymást megbecsülheti;
Jézus szava
Ezt kétezer esztendeje
Hirdeti.
——
Szent karácsony tiszta képe,
- Most az Idő sem rohan -
Megmutatja, hogy mindennek
Mégiscsak értelme van.
Szent karácsony: jóbarát,
Adj mosolyt és parolát,
Igaza csak annak lehet
Aki él,
És
Megbocsát.
——
Szent karácsony tiszta hangja
Elmondja, hogy kik vagyunk:
Mindannyian, akik élünk,
Egy világhoz tartozunk.
Szent karácsony: a csoda,
Senkihez sem mostoha,
Jézus születése napján
Szép a közös
Vacsora.
———
Szent karácsony éjszakáján
Csendesen dalol a szél,
Az öreg Hold Betlehemről,
Régi csodákról regél.
Akkor is szent este volt,
Három király bandukolt,
Kíváncsian
Nyújtogatta
Ezüst sugarát
A hold.
——–
Fenyőillat, szent nyugalom,
Béke, öröm, szeretet
Ragyogja be a szobádat,
S ragyogja be Lelkedet.
Szent karácsony ünnepe,
Töltekezzünk fel vele,
Örömünkön,
Ünnepünkön
őrködik
Isten keze.

JAMPA: A FÉRFI

védő várfal, bástya,
lobogó fáklya,
izzó erő,
kergető, gerjesztő,
karja óv – ernyő.
Tombol, rombol, épít,
szépít tettén, szaván…
hátán mindig a kabát.
Utasít, esdeklőn kér is,
tenyere simogat, békít,
szelleme szédít, pezsdít.
Eszedet elveszi, megfőz
lelkedet veszejti
testedet megejti,
megöl, éleszt, legyőz,
hatalmába kerít,
s mint szilaj hullám leterít.
Néha áll sután,
felel kurtán, vagy hümmög,
halkan dünnyög,
körülötted sündörög
s némán figyel.
Kikel magából a rossz vacsorától,
de mégis ott van, ha kell,
ne maradj hoppon.
Forrón csókol, bókol
hódít, bódít, mint óbor,
tested belé borzong.
Tekereg, mint felleg,
aztán szoknyádon ül,
fűz, szeme lobbanó tűz,
rakoncátlan huncut kobold,
majd morog, időnként horkol….
párod, ad álmot, biztonságot,
meleg otthont.

TAYGETA: ÉDES EMLÉK

Ösvényedre léptem,
érted virágzott minden rét,
harmatcseppben fürdött szívem,
boldogság, mely ma is
megigéz.
Nem kértem, mégis adtad
lelked aranyát,
s én megnyitottam
bensőm szent templomát.

Örömkönnyben fürdött
minden pillanat,
az érzés még fojtogat.
A semmibõl fakadó
rejtelmes csoda,
lett vágyaim otthona.

A csendenben hallom szíved
dobbanását,
könnyeim peregnek,
s emléket sző e bársonyos homály,
édes szerelmet.

Virágszirmot hintett lábam
elé kezed,
s rejtett patak sodorta
felém léptedet.
Sejtelmes kép,
melyben
arcodat látom,
megannyi szerelmes sóhaj,
mára csak édes álom.

Vágytam a hajnalt,
a bíboros alkonyt,
ölelésed,
az érintés édes perceit.
Bocsáss meg,
add kezed,
vétkem csak az csupán,
szerelem szikrája gyúlt bennem,
életem alkonyán.
2010.11.21.
György Viktória Klára

RADNAI ISTVÁN: VARÁZS

(Renoire érzéki ecsetje)

arcán hol pasztell-rózsák égnek
s a gömbölyű váll szoptató mell
kit életben tart a vászon Gabrielle

a kép mely másfél százada vágyat
szerelmet s lágy ölelést ébreszt
mely alig csillapul vetne ágyat

olajillatú rebbenő látomás már
erős teste kéjt ringató mélység
keretbe fogva feszül semmi kétség
látod még mindig ráveti a nyár

levelek lusta árnyéka szítja tüzedet
a telt száj mintha csókodra ébred
a keret ajtó várod bebocsát téged
pedig csak feledett örök üzenet

RADNAI ISTVÁN: KÉTARCÚ SZERELEM

hóember leszek az ágyban
répás orral melledre fagyok
olvadásom a drága ára
a szenvedély s a lét vagyok

miért ébredek rád utoljára
nedvet tárja a vágy nyílása
az ősz kopár borongás

karom leveletlen ága tűzve
hótestem lazulhat ennyi tűzre
fogyó létem téli szorongás

átgurulsz rajtam s görgetlek
tested felnyitom éles árral
míg karpereced csörgeted
ráolvadok a kacérságra

RADNAI ISTVÁN: ÚTKERESŐ VÁGYAI

lélekmag hallgatózik tenger-lágy vizében
hullámok görcseverte szikla öblén
jönne már világunkra a hiszékeny
anyjának kínjaira törvén

ahogy ez ősidei törvény
csalóka föld ahol kiköt
a köldökzsínór csalfa öklén
akit az óvó méhlepény kilök

idekint lámpák alatt várja a sötétség
durva kezek mártják a zuhatagba
az anyamell amihez kötnék

emlékei a forró békességnek
sírása lehetne első haragja
keresd hát meg testében hol a lélek

REITINGER JOLÁN:
MÁR AKKOR IS A FAROK CSÓVÁLTA

Ha nem termett volna kísértést a fa,
mutathatott volna egy nagy fityiszt,
ám csábítón fényes volt s pergő viasza,
az rajzolt e bíbor gyümölcsnek grafitit.

Ezért merte vállalni magát s e sötét
mély vakmerőség kihívón csalogatott,
oly pökhendi volt, mohó, bohó, hogy ölét
célbavevőn semmi kétséget nem hagyhatott.

Vajon miért kellett pont e piros alma,
mikor az Éden sok más gyümölcsöt harácsolt ?
Biztosan forrt a vére a sunyi kígyónak,
mert kobakjának farka adott tanácsot.

REITINGER JOLÁN:
KÓBORLÁSAIM (TÉVÚT)

Tavasz este egy tisztásra értem,
egyszercsak leszállt a Hold értem,
kézen fogott s a fülembe súgta,
Gyere kedves, fényes udvaromba.

Elindultunk együtt nagy sietve,
figyeltem a fel-felhangzó neszre,
nyikorduló ezüst kaput láttam,
s ott álltam a Holdnak udvarában.

Fehér volt a ház, a fák, s a kis kert,
a sok virág csengőként csilingelt,
gyümölcsfákon jégvirágos gömbök,
s egy hang csendesen köszöntött.

Holdherceg várt csillag otthonában,
emberek közt ilyet sose láttam,
oly halvány volt, igen szinte féltem,
magához vont ott a fakó fényben.

Ő maga a sejtelem varázsa,
csalogatott lénye, várt a vágya,
úgy ölelt, hogy szóltam könyörögve:
- Gyere velem, leviszlek a Földre.

Gyönyörű ott minden, súgtam halkan,
de ő furcsán nevetgélt csak rajtam,
észrevettem, amint rám mosolygott,
hogy körötte minden holt, minden holt.

Halott volt a hívogató herceg,
halott világ magába nem rejthet,
de ölelt ő forró szerelemmel,
- mit akarsz te álmodozó ember?

Valamikor igaz, férfi voltam,
ezer éve itt élek én holtan -,
Így szólt s az én testem kövé dermedt,
s hajnal pírja engem Földre ejtett.

REITINGER JOLÁN:
TITOKMADÁR A CSEND

A Hold lágy köntösét
megoldja fent,
s ránk borul a békés
nyugalom, a csend.

Hallgass, érintsd kezem,
titokmadár
szárnyat bont kényesen,
s vállunkra száll.

Ne szólj, most ébredez
nyomtalanul,
világa felfedez,
hangtalanul.

Súgja: együtt valahol
már éltünk mind a ketten
az ősi tengerekben.
Megérted miről dalol?

Hulláma mételyez,
kell, hogy érezd,
amint lopódzik, lebben...
Sosem beszélt ékesebben.

CSOBAD: MERENGŐ

A gyermekkor emlékét
hoztad magaddal Kedves!
Szívem zengő hangszerén
most lágy húrokat pengetsz.

Érzéki dallamai
a vágyam korbácsolják,
testem érző tüzeit
csak olajjal locsolják!

Elábrándozom Kedves
az úton, amit bejártunk!
Így kellett lenni ennek,
hogy egymásra találjunk!

CSOBAD: SZÍVDOBBANÁS

Egy hangos szívdobbanás
veri fel az éjszakát.
Ma minden olyan kéjes,
gyere bújj hozzám Édes!

Már évszázadok óta
kísérjük egymás útját,
már évszázadok óta
hallom ezt a szívdobbanást.

Századok óta követem
minden léptedet, őrizem
hol csapongó, hol hűséges
örök, igaz szerelmedet.

Őrizlek én sokáig,
őrzöm a szerelmedet.
Ha kell, nézem a szemed,
ha kell, fogom a kezed!

Még hosszú századokig,
mindig újjászületve,
az idők végeztéig.
Régi lélek, új testben.

Miénk a múlt, a jelen és az eljövő!
Minket szolgál a Tér, és az Örök Idő!

NAGY DOMOKOS IMRE: A CSÖND

I.

Városi létem szürke homályán
állandóan jelen van a zaj.
Fel s le keringélve,
soha meg nem állva,
zúgva-zümmögve, akár a méh raj,
fel�rli lassan idegeim,
s én egyre inkább semmivé leszek

II.

A csöndet szeretem pedig, nem a várost,
a csöndet, amely oly jó hozzám,
s körülölel engem, akár csak egy kislány.

III.

A ködöt szeretem. Tompítja a lármát,
elzárja előlem a város világát,
s ilyenkor remélek, hogy tán nem hiába
fáj annyira szívem a város zajába’.

IV.

A tél hóhullató
csendjét is szeretem,
mert a hókeringés
megfogja a szívem.

Minden érzés jó lesz,
elrepül a bánat,
s a végtelen csendben
semmi sincs, mi fájhat.

V.

A nyári éjszakák
meleg csendessége
az nekem, mi másnak
élete reménye.

Ilyen csendességben
a jánosbogárkák
csillogva keringnek,
mint kis élďż˝ lámpák.

VI.

Szeretem a tavasz délidei csendjét,
mikor nem hallok mást, egy méh zümmögését,
mely ilyenkor ébred, s magában dörmögve
indul fontoskodva a felderítésre.

VII.

Szeretem a borospincék csöndjét,
halkan iszogatni a hordók nedűjét,
s ülni az ászokfán csöndes félhomályban,
vagy kint a fa alatt őszi napsugárban,
mikor a messziség nem látszik élesen,
mert már őszi pára borítja kékesen.

VIII.

Akácvirágzáskor a csönd muzsikál.
Ilyenkor sétálok. Jó lenne egy kislány,
ki velem sétálna az akácok alatt,
és nem mi beszélnénk, csak a szem-sugarak.

IX.

Városi létem szürke homályán
a csönd csak úgy látszik, mint messzi szivárvány...
(Budapest, 1957. április 26. – 1958. január 18.)

ETUSOM:
LEGUTOLSÓ ELÉGIA - BARÁTAIMNAK

Azt tudom, mikor rám nézel
Annyi minden, amit nem értesz
De ha az időd rám szánnád
Tudom, szívemben megtalálnád

Azt a lányt, aki néha fél
Nem mindig erős, sose kér
Látod fájdalmát, de mit ér?
Egyedül vagyok, elmentél.

Mennék, futnék, szaladnék hozzád
Akkor karjaidban tartanál?
Mindentől megvédenél,tudnál?
Mondd, itt maradnál vagy elfutnál?

Nap mint nap, minden nap eljátszom
Hogy irányítom az életem
Hazatérek, kulcsom fordítom s rázárom
Nincs ott senki, senki sem törődik velem

Ó, mi az értelme,ha vannak vágyaid
küszködsz próbálod valóra váltani álmaid
Ha nincs is senki, akivel megoszthatod
Sivár hidegen kong a kihűlt otthonod

Ne fuss el, ha melléd végre odaérnék
Itt van rád szükségem, töröld le könnyeim
Hogy öleléseid űzzék félelmeim
Ha értenéd! Mennyire élni szeretnék..

MAGGOTH: FELKÉSZÜLÉS A TÉLRE

Homály fedte éjben, sorsom összefonják,
Bohókás lidércek, kik a rímet ontják.
Remegve idézem, múlt idők nagyjait,
Kongatják az éjben, lelkem harangjait.

Eldobom rongyaim, leszek kolduskirály,
Csillagok közt sóhaj, mélyben szálló sirály.
Szerelemtől ittas, ősz hever párnámon,
Hulló avar játszik, ködös nyoszolyámon.

Csönd honol a tájon, elhagyott emlékül,
Hitehagyott madár, repül szárnyak nélkül.
Elered az eső, kopog szemhéjamon,
Bőrömet levedlem, üres sírhantomon.

Suhanok a szélben, testetlen emlékkép,
Holdsarlón hintázom, szívem kusza térkép.
Lovak nyerítenek, örvénylik sörényük,
Angyaltollú szárnyak, elbújok közöttük.

Szőlő leve csurran, hátam széles ösvény,
Mellemben lugas nő, adakozó fösvény.
Vérem csapdákat rejt, szeretetem méreg,
Szívemen jégpáncél; kemény, durva kéreg.

Hozzád menekülök, ölelj már meg végre!
Esdeklő szemekkel, nézek fel az égre.
Komor fellegek közt, rejtőző szivárvány,
Fölösleges szózat, porba hullt kiáltvány.

Csak az eső szakad, arcomat lemossa,
Minden hiú vágyam, gyorsan eltapossa.
Lemondok ajkadról, elvonulok félre,
Fájdalmas sebekkel, készülök a télre.

MAGGOTH: AZ ÁLMOK ŐRE

Tegnap szürke árnya, vetül a holnapra,
Ami lenni vágytál, pontosan az vagy ma!
Álmaidat szőtted, úgy ahogyan vágytad,
Üres és hideg lett, mostanra az ágyad.

Mindennek ára van, jövőd megfizetted,
Elvesztett szerelmed, gyorsan elfeledted!
Tehetséged árát, átnyújtottad gyáván,
Behajtotta tőled, lelkesen a Sátán.

Talán, nem veszítesz; akkor, ha feladod,
Bár ne lennél győztes, volna még otthonod!
Így viszont semmid sincs, csak a tehetséged,
Feledd el fiadat, kerüld feleséged!

Te az álmoké vagy, bennük találsz békét,
Közöttük leled meg, szíved menedékét.
Te a régi srác vagy, fény ragyog mögötted,
Ismerted az alkut, mikor megkötötted,

Lelked csak a tiéd, másod nem is lehet,
Halott sziklák közé, te viszel életet.
Tieid az álmok, és tied lett a világ,
Nem tudtad feladni, ez az egy a hibád!

RADMILA: MAGÁNYŰZÉS

Megkörnyékez a magány,
kopogtatja ablakom,
tépdesi a kilincsem,
majd
sunyin,
lopakodva
szobámba
jönne be.
Szegény magány:
semmit sem tudsz!
Én vagyok
az egyedüllét,
én vagyok
a társas lény.
Első lényem
emelt fővel,
társas lényem
szeretettel viselem.
Szegény magány:
semmit sem tudsz!
zöröghetsz,
kopogtathatsz,
könyöröghetsz,
jajgathatsz,
lopakodhatsz,
ámítgathatsz,
eltökéltem, kint
maradsz,
de
ha bejössz,
boldogsággal megitatlak
gyöngédséggel megetetlek,
szelídséggel betakarlak,
ezek után átalakulsz:
társas lény lesz belőled.

SANCHO: ELENGEDEM KÉT KEZED

Virágszirmok hullanak arcod gödreibe,
Hidd el a Földanya korosabb a tegnapnál,
Most is mosolyogsz, fájna ha egy nap elhagynál.

Talán rég meg is történt, testileg vagy már,
Lélekben máshol élsz, mástól kérsz,
Szerelmes szívet tőlem nem remélsz.

Miért is tennéd, bár a múlt emészt,
Könnyek nélkül is örökre veled maradnak,
S egy napon majd téged fájón faggatnak.

Faggatnak, vajon a szirmok miért sírnak,
Miért hullanak még egyre sűrűbben reád,
Válasz nélkül ne hagyd, múltamban a vád.

Virágszirmok hullanak arcom gödreibe,
Hiszem a Földanya korosabb a tegnapnál,
Most is mosolyogsz, fájna ha még maradnál.

Elengedem két kezed, nehéz, benne ezer fejezet,
Húsz tavasz, húsz nyár, ősz és tél,
Benne a pillanat, amikor először rám néztél.

MARYAM: ÉJKERINGŐ

Ezüst Hold csókja megpihen
Sarlóján csillagok ringanak
Gyémántfény zápor-bűvölet
Teríti a fáradt lombokat.

Ezernyi csillag lázban ég
Ölelve járják táncukat
Az éj varázsos fellegén
Zsongó, keringő-kábulat.

Fénytestük csillan a tó vizén
Vidám mosoly-had éled
Víztükör parányi felszínén
Hajnalpír vöröse réved.

MARYAM: LOBBANÁS

Ujjaimmal átérnélek, ha hagynád
Köréd kulcsolnám meztelen valóm
Mint érted gyúló pislákoló kanóc
Lángomat lobbanva magasba csapnám.

Néked világolok, táncom tűz-halál
Véget nem érő vágy lüktető dalom
Ha egyszer csonkig égek is hagyom
Testem árnyékot vet szobád éj falán.

Hisz minden kóbor perc hozzád vezet
Kanyargós utam már illanó lábnyom
Hol öröm- tüzek futnak éveket.

Kihunyó fényem édes kín magányom
De lelked hevében kincseket lelek
Benned égek, felcsap újra lángom.

MURÁK TIBOR: ÁLOMHAJÓ

Fátyol felhőkből, harmat permetez,
lustán rám kacsint a felkelő nap,
hajnalfény tündököl, csendet igéz,
simogatva szerelmes álmomat.

Átzsongja a hajnal, bús szívemet,
pacsirták röpte, végtelent ígér,
pajkos szellőlány lágyan tovaszáll,
de ez Nélküled mind, semmit sem ér.

Képzetem átcikáz, minden éjen,
szerelmünk bujálkodó tengerén,
hol egy vitorlás álomhajóban
örök álomba ringat a remény...

MURÁK TIBOR: JAJ DE SZÉP A MAGYAR

Jaj de szép a magyar,
jaj de szép a nyelve,
hiába zúzták szét
darabokra szedve!

Árnyaltabb beszéde
nincsen más népnek,
van itt tárháza
jónak és a szépnek.

Ezerféle módon
el tudod mondani,
azt amit szerelmed
szeretne hallani.

Ezerféle módon
ki tudod fejezni,
ha örül a szíved,
vagy bánattal van teli.

Ettől szebb rímeket
hallatni nem lehet,
amire tanított
szülőd és Nemzeted!

Bárhol élsz Te Magyar,
bárhol a világban,
amíg nyelved tudod,
bízhatsz az imánkban!

A magyar nyelvnek
oly, dicső varázsa,
hogy felhallik Istenhez
minden fohásza.

Nincsen e nyelvnél
szebb a világon,
hogy magyarnak születtem,
a mai napig áldom!
2010.05.02.

NEKED8: GONDOLATOK 2

Lejárt már a lemez,
Nincs itt már tartalom,
Csend mi már jellemez,
Életem csupa rom.

Ordít rám a magány,
Szűköl a félelem,
Mi lesz velem? Talány,
Reményem dédelem.

Megtörten fetrengek,
Még mardosom magam,
Mások mind felkelnek?
Küzdök, tán’ hasztalan.

Bezárnám bazárom,
Létem bizonytalan,
Odább még halálom!
Hát tartom még magam.

Két gyöngyöt még nevel,
Lelkem kemény héja,
Titeket még ölel,
Szeretet karéja.

NEKED8: JÁTÉK A SORSSAL 2. (ÚJ ASZTAL)

Átlépem múltam árnyait,
Kiseprem lelkemből kínom,
Levetem szívem üszkeit,
Fájdalmaim kiborítom.

Felszegem fejem a napra,
Arcom fény felé fordítom,
Fogadok új létalapra,
S előhívom a mosolyom.

Hívom a nyugalmas létet,
Sőt, a kasszát megemelem,
S teszek újabb kísérletet,
Tétem legyen a szerelem.

Szép nyeremény még van talán,
Mit nekem szánt a jó sorsom,
Nem lehet örök a magány,
S új párom magamhoz vonzom.

Hát bátran játszom a sorssal,
Hisz nincs semmim, mit veszthetek,
Számolhatok egy jó odds-szal,
Csak új életet nyerhetek.

PIRIKE: ALÁZATOM

Évek rohannak borús fejem fölött,
testemből az élet lassan bandukol,
már nem félek a márvány kövek között,
a Morgó csendje szelíden dorombol.

Homokba mintázott jövőm imbolyog
a csikorgó padló sötét szögletén,
árnyak játéka a falon kavarog,
incselkedve kacag múltam keservén.

Árulkodó szurkos nyomok ürege
tátogva kiáltja mit mulasztottam,
imádkozom, a harangszó üzenje,
ha hála helyett gyalázatot kaptam.

Zsibbadó alázat bennem vajúdik,
feltörő vágyam a semmibe zuhan,
izzadt tenyerem simításra vágyik,
néma sikolyom sorba rója tollam.

SZOSZIRCSI: LOBOGVA

Minden ízem ismered már
’mit adhattam neked,
mégis…
tekintetünk közt cikáznak a fények
úsznak habkönnyű ellágyult fellegek,
mint földre hulló zengő dallamok
úgy simul kezed, puha ívek felett
én a szemedbe nézve
látom az utat a teret,- hisz’
minden lépésem hozzád vezet…
körém font életed melegét őrzöm
pipacsok tüzébe bújva elidőzöm,
hogy minden bódult pillanatban
belőled lopjak magamnak reményt,
mi enyém, e folyton változó
állandóság, az ábrándot elnyelő
valóság, mely ha állsz vagy futsz
de velem marad…
megtartalak!
a vágy minden színével a nyárban
pőrén előtted vagy nagykabátban
már mindegy , mert őszben
égnek a hegyek ,
és hogy el ne veszítselek
ismét megteremtelek…
üres-egő éjszakákban
apró kicsi lángod leszek
gyertyád felett…

TORMA ZSUZSANNA: JÁTÉK AZ ÉLET

Játék az élet?
Az bizony nem játék!
Mindannyiunknak
Egy drága ajándék.

Életünk napjai
Meg vannak számlálva,
S mi magunk írunk
Jót, rosszat számlánkra.

Mindenki látja,
Hogy áll egyenlege,
Merre billen el
Mérlegének nyelve.

A magunk módján
Tehetünk is azért,
Kapunk, vagy nem kapunk
Fejünkre babért.

Életünk ajándék,
Mégsem gyermekjáték,
Nem biztos az, hogy
Egy újabb vár ránk még!
2010. április 28.

MEZEI MARIANNA: LEHETTEM VOLNA

Lehettem volna
ház, meghitt, meleg otthonod
függöny mögül kitekintő ablakod,
fal,mely rejtene, s nem árulna
ajtó , mi előtted kitárulna,
ágy, hol megleled nyughelyed
párna, mire lehajtod fejed,
testedből kinyúló két kezed,
örömtől sugárzó szép szemed.

Lehettem volna
szó, mely hozzád szólna
száj, mi érted, s rólad dalolna
szív, vágyaid nyugtatója
lepel, lelkednek takarója
víz, szomjadat eloltója
tűz, vérednek felgyújtója
szél, reményeid suttogója
bölcsďż˝, álmaid ringatója.

Lehettem volna
fa, hűsítő árnyék adója
ág, eséseid megtartója
levél, mely miattad lehullna
madár, ki fészkében hozzád bújna,
fű, könnyeid felfogója
kert illatozó virághajója,
föld, léted hordozója
sorsod irányító mindenhatója.

Lehettem volna
üde színpompás hajnalod,
rád mosolygó őrző angyalod,
Napod, Holdad, Csillagod,
lehettem volna az Univerzumod,
adhattam volna mindezt neked,
lehettem volna a mindened.